Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szem aprócska borsó. Takaros és tápláló hüvelyben éldegélt testvéreivel, igazán nem volt oka panaszra, mégsem volt elégedett. Királyi palotában akart élni, finom társaságra vágyott, meg pihe-puha ágyikóra.
Hogy honnan tudott az efféle úri huncutságokról? A királyi főszakácstól, ki mástól! Az apró borsó a királyi főveteményesben tengette ugyanis meglehetősen szürke (pontosabban meglehetősen zöld) életét, így nap mint nap hallhatta, ahogy a főszakács a főkertésznek kérkedik, milyen jó sora van a palotában.
– Egy kanál vízben meg tudnám fojtani ezt a fennhéjázó fajankót! – morogta mindig a főkertész, miután a főszakács kidicsekedte magát, felmarkolta a legszebb zöldségeket, és végre eltakarodott. A borsónak viszont nagyon is tetszett, amit a csillogó-villogó, tágas palotáról hallott, és elhatározta, hogy egy szép napon ő is éppolyan fennhéjázó lesz, mint a főszakács.
Valóban szépen indult a következő hétfő. A ragyogó reggeli napsütésben sütkérezve a borsó a héja mélyén érezte, hogy eljött az ideje. Mikor az udvari főszakács az ő hüvelyük mellé ért, a borsó – sitty-sutty! – kiugrott belőle, egyenesen a főszakács puha markába.
– Ejha! Kicsi a borsó, de erős! – kiáltotta meglepetten a főszakács. Ebből is látszik, hogy kissé műveletlen volt, de főzni, azt tudott. Csakhogy a borsóban emberére akadt! Hiába párolta, hiába passzírozta napestig, nem bírta megpuhítani. A mi borsónk kemény maradt, mint a gyémánt. A királyi főszakács mérgében még három órára bedobta az ezeregy fokosra hevített sütőbe is, ám a borsónak meg se kottyant.
– Ó, hogy nem sül le a képedről a bőr! – nyögte a főszakács gyöngyöző homlokkal.
Odakint közben nagy vihar támadt. Kivágódott a királyi palota főkapuja, és csuromvizesen betipegett rajta egy hölgyemény, aki azt állította magáról, hogy ő vérbeli hercegkisasszony, és szállást kér éjszakára.
Több se kellett az öreg királynőnek! Máris a konyhában termett, és felmarkolta a kihűlt tepsiben terpeszkedő borsószemet. Vitte a vendéglakosztályba, lerakta az ágydeszkára, azzal rádobált húsz derékaljat meg húsz vastag pehelydunnát.
A borsó elégedetten befészkelte magát a baldachinos ágy legmélyére, elvégre elérte, amit akart: királyi palotába került, a konyhában a legfinomabb társasággal találkozott, most meg maga a vén királynő fektette be ebbe a pihe-puha ágyikóba.
Igen ám, de ekkor veszettül nyomni kezdte valami. Egész éjszaka forgolódott, hogy szabaduljon a nyomasztó tehertől. Így hát szegény hercegkisasszony másnap reggel nem holmi kényeskedésből mondta, hogy sose volt még ilyen kényelmetlen az ágya, hiszen a gyémánt keménységű borsó szünet nélkül szurkálta alulról. Na, amint rátalált, kis is hajította rögtön az ablakon!
Arra járt a patkányfogásban páratlanul tehetséges királyi főhéja, és puszta véletlenségből lenyelte a megszeppent borsót. Felrepült vele a királyi palota legmagasabb tornyának legtetejére, de torkán akadt a falat. Végül nagy nehezen csak kiöklendezte magából.
– Pfuj! – finnyáskodott a borsó.
– Ne legyél már ennyire fennhéjázó! – szólt rá a héja, de ő azóta is csak falra hányt borsó, ha ugyan meg nem halt.
Az út a Magas-Tátrába mintha csak egy szempillantás lett volna, máris feltűntek a távolban a nagy hegyek. Mimó levegőt sem vett, és már Füles papa drótkefének beillő bajusza csiklandozta az arcát, ahogy leemelte őt a vonatról. Füles mama összevissza csókolta, és indultak az otthonuk felé.
Eljött a tanévzáró napja, az igazgatónő még mondja az ünnepi beszédet, de Mimó, a kis zöld manó már az előtte álló nagy utazásról ábrándozik. Még nagyon fiatal (mint tudjuk, százhúsz év a manóknál nem sok), de már elég ügyesnek és okosnak érzi magát ahhoz, hogy egyedül is megállja a helyét a világban.
Észrevetted már, hogy a mesék rendre olyan királyfikról szólnak, akik kiállják a próbát és elnyerik a királykisasszony kezét? És azt is észrevetted talán, hogy ezek a királyfik általában csinos legények, szőke hajjal? Nos, az én mesém hőse egy csúnya fiú. Egy nyurga, esetlen katona, kinek haja barna és csapzott, aki se nem királyfi, se nem a szegény ember legkisebb fia.
Péntek délután hatalmas dörgés rázta meg a Fekete-hegy lábánál fekvő Parázsligetet. Még a szomszédos Gesztenyeerdő fái is összerezzentek, néhányan le is ejtették a gondosan nevelgetett terméseiket. De honnan jött ez az eget rengető lárma? Hogy ezt megtudjuk, be kell merészkednünk Parázsligetre, a sárkányok lakhelyére, ezen belül is a Zöld Pikkely Tűzokádó Tanodába, ami egyre csak zengett a fülsüketítő ordítástól.
Gyereknap közeledtével hosszan eltűnődik a rovatszerkesztő, hogyan ünnepelhetné meg releváns és érdemi tartalommal a napot. Hogyan lehetne olyan olvasnivalót vagy időtöltést ajánlani, ami újdonsággal szolgál? Minek örülnek közösen a családok, ami nem mindennapi élményt nyújt? Hiszen hétköznapi szokás az esti közös meseolvasás, és hétköznapi szokás a digitális szórakozás már a gyermekek körében is. – A természetbe kívánkozó nagycsaládoknak a korábban megjelent népi gyermekjáték-összeállításunkat, és az otthonülőknek is kulturális örökségünkhöz visszakapcsoló programot ajánlunk.
Hol volt, hol nem volt, réges-régen, világtenger idejében, mikor a teremtett világ még teljesen máshogy festett, mint napjainkban, mikor a nagy, borongós szárazföldek még kevesebben voltak, ám annál több vidám kis sziget meredt ki hetykén az óceánból, és rettentő sok hajó járta a végtelen vizeket, volt egyszer egy tizenkét árbócos, világtengerjáró vitorlás.
Pocak hosszas keresés után az almafa tövében találta meg Cinit. Sajnos, a derék eb orra nem volt már a régi. Azelőtt csak beleszagolt a levegőbe, és máris tudta, hány macska jár az utcában, melyik szomszédnál mi fő a fazékban, merre tart a postás a levelekkel, és ha leszáll a bicikliről, sántít-e még a kutyaharapástól.
Cini éppen szunyókált. Ki sem nyitotta a szemét a kutya közeledtére, csak a bajsza rándult néha, az is csak egy szemtelen légy miatt.