Élt egyszer egy kis falucskában egy legény, Jankó. Kék szemű, lenhajú legényke volt, lányos arcú, ábrándos szemű. Olyan szépen tudott furulyázni, hogy amikor megszólalt ajkán a hangszer, még a madarak is abbahagyták éneküket. A szomorú ember képe földerült a furulyaszó hallatán, a gonosz ember szívébe szeretet fészkelte magát. Abban a faluban, ahol Jankó lakott, csak jóindulatú emberek éltek, és Jankónak egyebet se kellett csinálni, mint furulyázni. Ellátták étellel, itallal, ruhával, semmire sem volt gondja. Örömmel furulyált volna nekik fizetség nélkül is, annyira szerette a muzsikát, hangszerétől a világ minden kincséért sem vált volna meg.
Hírét hallotta egyszer Jankó, hogy a király legkisebb lánya búskomorságba esett, és senki, semmiféle csodaszer nem tud rajta segíteni. A király kihirdette országszerte, hogy aki a lányát meggyógyítja, annak adja fele királyságát és a lánya kezét. Felkerekedett hát Jankó, gondolta, szerencsét próbál, hátha a furulyaszó jókedvre deríti a királylányt.
Útján egy szép erdei tisztásra ért, amelynek közepén egy takaros házikó állt, fehér falú, piros tetős, tornácos ház, előtte kis patak csörgedezett, a patakon kis nyírfahíd ívelt át. Jankó a híd korlátjának dőlve furulyálni kezdett. Szépen szólt a furulya, szebben talán, mint valaha, egy pillanatra még a szél is elült a lombokban az édes muzsikát hallgatni. Kinyílott ekkor a házikó zöld zsalugáteres ablaka, és kinézett rajta egy fiatal leány. Kíváncsi volt, ki furulyázik ilyen szépen. Ahogy megpillantotta a legényt, beinvitálta a házba, asztalhoz ültette és étellel kínálta. Mohón falatozni kezdett Jankó, a hosszú úton igen megéhezett már, de azért titokban mindegyre vendéglátóját figyelte. Szemrevaló teremtés volt, takaros és derűs, szeméből melegség sugárzott. Ilyen feleség kéne nekem, gondolta Jankó, nem holmi kényes királykisasszony, de már nem visszakozhatott, végig kell járni az utat, meg kell gyógyítani a király lányát.
Megköszönte a szíves vendéglátást, aztán búcsút vett, ami igen nehezére esett, mert legszívesebben maradt volna. A lánynak is bepárásodott a szeme, nehéz szívvel intett búcsút a legénynek, aki megígérte neki, hogy dolga végeztével visszatér hozzá. Hogy ne feledkezzen meg ígéretéről, egy selyemkendőt kötött a nyakába.
Sok idő telt el, amíg Jankó a király udvarába ért, de egyszer csak ott állt a szép királylány színe előtt, aki napok óta nem evett, egy szót sem szólt senkihez, egész nap csak búslakodott, olyan borús volt az ábrázata, hogy aki csak ránézett, menten sírva fakadt. Jankó illendően köszöntötte és elővette furulyáját. Alig szólalt meg a furulya, a királylány arcán megjelent az első mosoly. Néhány perc múltán már nevetett, nemsokára pedig táncra perdült. Táncolt az egész királyi udvar az ősz hajú királlyal az élen, őt követték a rizsporos parókájú miniszterek és főemberek, tanácsadók. Mindenki vidám volt. A király nem győzött hálálkodni Jankónak, hogy meggyógyította a lányát. Hanem azon nagyon elcsodálkozott, hogy a legény visszautasította lánya kezét, és a királyságot, mondván, hogy már megvan a szíve választottja.
Sajnálta a király, hogy nem lesz veje ez a derék legény, még jobban sajnálta a királylány, hogy nem lehet a felesége ennek a csinos legénynek. Pedig be’ szerette volna! Ám Jankó nem feledte a lánynak tett ígéretét, nem feledte szépségét, meleg tekintetét, jóságos lényét. Mintha kötéllel húzták volna, úgy vonzotta az erdei lak, a csörgő patakocska, az a szép szempár. Mi tagadás, hazavágyott. A királytól csupán egy zacskó aranyat fogadott el.
– Ha bármikor szükséged lesz valamire, kedves fiam, nyugodtan keress meg! – búcsúzott tőle szomorú szívvel az öreg király. A királylány könnyes szemmel integetett utána a torony ablakából, míg el nem nyelte a messzeség.
Jankó megszaporázta a lépteit, szeretett volna minél hamarabb odaérni, ahová a szíve húzta. Amikor megpillantotta a házikót, a lélegzete is majd elakadt. Hanem az ajtót zárva találta, ekkor vette csak észre, hogy nem füstöl a kémény, és hogy a kiskert úgy el van vadulva, mint aminek nincsen gazdája. Nem tudta mire vélni a dolgot. Nem várt engem, elfelejtett és elköltözött innét – tőrként hasított belé a gondolat. Ahogy így tépelődött, emésztette magát, odament hozzá egy őzike és azt mondta:
– Kedves legény, hiába is keresed kedvesedet, mert ő lassan egy esztendeje már, hogy meghalt, itt hagyott bennünket. Hidd el, mi is nagyon szerettük őt, illendően eltemettük, itt nyugszik szegényke a szomorúfűz alatt – és mutatta, hol.
Jankó igen nekibúsult a hír hallatán, csaknem meghasadt a szíve. Fogta a kendőt és a szomorúfűz egyik ágára kötötte hűsége és szerelme jeléül. Elővette a furulyáját és fújni kezdte. Soha ilyen szívhez szólóan nem szólt még a furulya, a szomorúfűz könnyezni kezdett, s Jankó szeméből is kicsordultak a könnyek. Ekkor a szomorúfűz rázkódott egyet és előbújt belőle Piroska, mert így hívták a ház úrnőjét, és kedves hangján így szólt: Isten hozott, drága szerelmem!
Sírva borultak egymás nyakába, ekkora örömet másképp nem lehet elviselni, csakis könnyezve. Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak. Egyszer még a király is meglátogatta őket, vele volt a lánya is, aki pártában maradt. Irigykedve tekintgetett Piroskára, a sok kis lurkó boldog édesanyjára. Királylány létemre milyen szívesen cserélnék vele – gondolta, és egy-egy aranyat nyomott a gyerekek kezébe, vegyenek rajta kürtőskalácsot.
