Palacsintaság
Ha felnövök és nagy leszek,
erős leszek, mint Fekete Laci,
félkézzel kiegyenesítem a kérdőjelet,
felelőtlen ígéretet nem teszek,
fején találom még a négyszöget is.
Ha nagy leszek, nagy szám leszek,
magamtól is hasra esek.
Ilyen férfi nem terem ám
akármelyik uborkafán!
De most gyerek vagyok még,
ha megkívánom a palacsintát,
megkérem anyát, hogy egy ötösért
cserébe süssön nekem egy tucat
lekvárosat, a többi lehet túrós is.
Az ötöst idővel lealkudom majd négyesre,
anya olyan megértő,
de a hármas sem olyan rossz jegy szerintem,
az is megér legalább egy palacsintát.
Csukcsok
Csukcsföldön élnek a csukcsok,
nem élnek ott mások csak csukcsok,
csak csukcsok, csak csukcsok,
no meg rémszarvasok.
„Csukd be a szádat”
mondja a csukcs a kiscsukcsnak,
„belőle rosszcsont csukcsok még valamit kilopnak!”
Összecsuklik a kiscsukcs:
„Mindig mindent csak a kiscsukcs,
nem csukom, az én számat csak
csukcscsók csukja,
tudd meg: nem kell a kiscsukcsnak
csak csukcscsók, csak csukcscsók!”
Űrutazás
A Göncölszekérre ültem,
és a Földet megkerültem.
Jó volt látni a zöld bolygót,
sose láttam még hasonlót.
Ez nem tegnap, hanem rég volt,
vígan vigyorgott a vén Hold.
Sokan jártak a Tejúton,
ki biciklin, ki lábbuszon.
Egyszer mikor éhes lettem,
Fiastyúkhúslevest ettem,
ízlett, hát nagyon örültem,
számat felhőbe törültem.
Csillagokkal társalogtam,
fényüktől én is ragyogtam.
De a földre visszavágytam,
ahol nékem a hazám van.
Álmos vers
Nem fér hozzá semmi kétség,
ránk köszöntött a sötétség.
Alszik már az egész város,
az álmosság általános.
Elaludt a városháza
és a zsúfolt házak száza,
nem füstölnek a kémények,
kialszanak mind a fények,
alszanak a hűvös tények,
a hímek és a nőstények.
Alszik csöndben a valóság,
elaludtak mind a rózsák,
alszik a tűz a parázson,
alszik a tenger a plázson,
megalszik a tej a szádban,
alszik a harcsa a szákban,
alszik a halk víz a tóban,
alszik a zab is a lóban,
a hangod is elhalóban,
nem játszásiból, valóban.
Alszik a dal a madárban,
görbe ösvény a határban,
csöpp búzamag a kalászban,
az ölnivágy a vadászban.
Alszik, alszik, alszik minden:
kezed nyoma a kilincsen,
Ébren immár semmi nincsen,
elcsendesedett a diszkó,
makkal álmodik a disznó,
fújják a kását a népek,
kiflit álmodnak a pékek,
a csillagok fényességet,
itt ér az én versem véget.
Elaludt a rím is, nahát,
szép álmokat, jó éjszakát!
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!