Csúszda
Ferike arról beszél
a tanító néninek,
hogy ő egy olyan csúszdát képzelt el,
amire mozgólépcső vezet,
mert ha létrán kell
felmásznia a magasba
a csillagok közé,
tériszonya lesz,
azonkívül a létrán mászás
túlságosan fárasztó.
A tanító néni meg azt mondja,
neki a csúszdától van fóbiája.
Az lenne a legjobb,
hogy miután
megmászta a lépcsőket,
őt nem egy csúszda röpítené lefelé,
hanem egy mozgólépcső hozná.
Szúrós
A szúrós tekintetű Ferikének
süni a jele az óvodában,
Annának, a szerelmének
meg a kaktusz.
Ti olyan egyformák vagytok,
mondja nekik az óvó néni.
Feri szerint az óvó néninek
nagyon igaza van.
Vagyis, ha a kaktusz kivirágzik,
akkor miért ne történhetne meg
ugyanez a sünivel is?
Süni
Szomorkodik a süni,
mert hiába jár kétnaponta Gedeonhoz,
a mesterfodrászhoz,
hiába csavartatja be a tüskéit,
amikor otthon a televízióban
meglátja a süni frizurás
focistákat,
azonnal égnek áll tőlük a haja,
pontosabban a tüskéi.
Ráadásul ezek a focisták
még szaladni se tudnak rendesen,
csak sündörögnek a pályán.
Ezt meg hogy merészelik?
Egy sünnek semmi köze a dörgéshez.
Cukorkaborsó
Anna, amikor még zsenge
a cukorborsó, ritkán találni olyan hüvelyt,
amiben ízletes, finom szemek vannak,
így szól hozzám,
cukorkaborsót szeretnék.
Amikor már ő is könnyen talál
érett szemű hüvelyeket,
azt mondja, jó ez a cukorborsó.
Ám amikor túlérettek
a borsószemek és kesernyések,
hozzáteszi, ez is csak borsó,
mint a többi.
Legfeljebb cukorkával
lehetne megenni.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
– A divat az divat! Mindenki csak a műkorcsolyázásról beszél. A nyulacskák még nem sokra jutottak vele, komolytalan népség. Hanem a borzok meg a sündisznók! És miután elkészült a jégpálya, Medvét is láttam korcsolyázni. Micsoda nyolcasokat írt le, majd kipukkadtam a nevetéstől! De most elmondom, mi történt az öreg Vakondokkal. Ez igazán a csudák csudája.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy széles folyó. Annak a folyónak mind a két partján volt egy királyság. Egymással szemben állt az öbölben a két királyi palota, és kicsit távolabb a két lakótorony.
Miért utálta egymást a két királyság, már senki nem tudta, de ez volt a hagyományuk.
Napraforgóvár királya türelmetlenül sétálgatott fel-alá az Ezüstszirom Palotában. Marwát, a jóságos boszorkányt várta. Szépséges leánya, Emília ugyanis hetek óta semmi mást nem volt hajlandó enni, mint gránátalmamagot. Az öreg király aggodalma napról napra nőtt, míg tündérszép leánya egyre csak fogyott, s mást sem csinált, mint egy aranyhintón érkező csodaszép tekintetű hercegről álmodozott.
Az anyanyelv mibenlétének meghatározása nem egyszerű, Szépe György nyelvészprofesszor, szemiotikus szerint az a nyelv, amelyet elsőként birtokol a gyermek. Az a nyelv, amellyel a beszélő azonosul, és amellyel a beszélőt anyanyelvi beszélőként azonosítják, a legjobban ismert és a legtöbbet használt nyelv. Amikor a kisgyermek beszélni tanul, először utánozni kezdi a hallott mondatok szavainak sorrendjét, de még erősen redukálva. Ezt követi a bővítés korszaka, amikor már a környezete által kiigazított formát próbálja alkalmazni.
Ötperces késésben voltak, mire beültek az autóba. Anyukája, mint minden hétköznap reggel, most is bosszankodva mormogott. Teofil nagytesója égre emelt tekintettel ülte végig az utat az iskoláig, és szinte köszönés nélkül ugrott ki az autóból, hogy berohanjon az épületbe. Az oviba persze bekísérte Teofilt az anyukája. Segített felhúzni a papucsát, megölelte és puszit adott a homlokára, aztán felemelte a mutatóujját, mint minden hétköznap reggel, hogy figyelmeztesse kisfiát: késni nem szép dolog!
Momi odafutott a zongorához, óvatosan megérintette a tetejét, ami elég forrónak tűnt. – Inkább ülj le itt az árnyékban, pihenj egyet, gyönyörködj a rózsákban.
– Köszönöm, inkább állva maradnék – mondta a zongora, és tétován lépett egyet oldalra. – A virágok pedig tényleg szépek. A híres Rózsakeringő jut róluk eszembe.