Egyszer volt, de nagyon régen,
sok-sok éve történhetett.
Verssorokba szedve, szépen,
elmondok egy történetet.
Épp úgy igaz, ahogy mondom,
szavaimban nincs ma hiba.
Kis falunkban, túl a dombon,
élt egy híres csizmadia,
mestersége jelese.
Róla szól ma a mese.
Szép csizmákat csinált Péter.
(Így hívták az ifjú mestert.)
Szorgalmához nem fért kétely,
csupán egy nagy hibát restellt.
Szenvedélye volt a kocsma.
Arra járva mindig betért,
s egy-két pohár jó borocska
berúgatta ám a legényt.
Volt, hogy bambán dúdolva
beszédült a tyúkólba.
Történt egyszer, vásár napján,
portékáit összekapta.
Cipő, csizma, fényes szandál
gyűlt az átkötött csomagba.
S mert a kocsma útba esett,
hát a csizmadia bement.
Rendelt italt, nem keveset,
s ivott három legény helyett!
Látszott görbe járásán,
nem lesz ebből ma vásár!
Ment az úton összevissza,
zsákja jobbra-balra himbált.
Aki magát így leissza,
jobb, ha otthon fekszik inkább.
Ám ő szökdelt örömében.
Új nótát fújt minden sarkon,
míg a templom közelében
megcsúszott az árokparton.
S ha már csúfra beesett,
aludt is egy keveset.
Arra járt a falu papja,
épp a mise elől szökött.
Ahogy surrant, nagy kalapja
felsejlett a bokrok között.
– Én itt többet nem misézek!
– zsörtölődött szent emberünk.
Ekkor vette észre Pétert,
ki az árok mélyén feküdt.
Oly ziláltan hevert ő,
felsírt a pap: –Teremtő!
Míg egy gondolata támadt!
Nagyobb ötlet nem is kellett:
– El kell hagyjam papruhámat,
különben még felismernek!
Nosza, levett köntöst, inget,
gatyába bújt karcsú lába.
Aztán alvó Péterünket
átbújtatta papruhába.
Hallva már a harangot,
szépen el is barangolt.
Kondítottak egyre-másra.
Túl volt a pap hét határon.
Nem maradt, csak gyenge mása,
kit még ringatott az álom.
Már a hívek kerestették
mindenütt a tisztelendőt.
– Hiszen gyóntatott is nemrég!
Szólítgatták őt, de nem jött.
Ki arra ment, ki erre,
s rátaláltak Péterre.
– Fura egy pap! – csodálkoztak.
– Nekünk inkább rendes kéne!
– Semmi papnál jobb a rossz pap.
Vigyük be a sekrestyébe!
Fogták hát a csizmadiát,
ki még félig-meddig aludt.
Két oldalról egy-egy diák
támogatta, míg a kaput
három ingó árnyékként,
nagy lihegve átlépték.
Bent a hívek keltegették:
– Plébános úr! Dicsértessék!
Ám ő kába volt felettébb.
Émelyegve mondta: – Tessék?
– Egybegyűlt, atyám, a nyája!
Misézni kell mindenképpen.
Mind az úr igéit várja.
Így hebegett erre Péter:
– Nem kelek fel semmiképp!
Tartsa más a szentmisét.
Hanem aztán megmosdatták,
rákerült a miseruha.
Szinte mukkanni se hagyták,
menekülni sem volt hova.
Imbolyogtak még a falak.
Két ministráns karolt belé.
Imakönyvvel hóna alatt
szédelgett az oltár felé.
S míg a világ keringett,
villant ezer tekintet.
Most kezdett csak józanodni
frissen szentelt csizmadiánk.
Meglepte a sok szép holmi.
Nógatták, hogy mondjon imát.
– Latinul kell! – súgták neki.
Péter buzgón erőlködött:
– Macs-ka ré-tusz, kram-pusz dei…
– halandzsázott mint egy kölyök.
Tette, mit a nép kívánt,
aztán ekképp prédikált:
– Testvéreim, figyeljetek!
Hallgassátok új atyátok!
Nem tudok én intelmeket,
ám de vesétekbe látok.
Titok, talány nincs előttem,
nyitott könyv az életetek.
Hallani és látni jöttem.
Legyen hát az Ég veletek!
Hozsanna és dicséret.
Vége van a misének!
Futott is a sekrestyébe,
kivetkőzni végre ottan.
Ám a gróf úr állt elébe,
s így szólt hozzá izgatottan:
– Bocsásson meg, tisztelt atyám,
ha már ilyen látnok maga,
segítsen egy ember baján!
Jó volna, ha megoldana
egy bosszantó bűnügyet.
Ellopták a gyűrűmet!
– Itt a hintóm! – szólt a papnak.
– Elviszem a birtokomra.
Fertályórán át haladtak,
ment a hintó imbolyogva.
– Az a gyűrű száz garast ér!
Tán egy szolga dugta zsebre.
Nem kis ház a grófi kastély!
Szükségem van még ma kendre.
Mert ha bölcs és fifikás,
megkerül a briliáns.
Remegett az új pap térde,
mert ő látnoknak csak kontár,
ám a kastélyparkba érve
elámult a sok-sok pompán:
– Ez aztán a fényes hajlék!
Biztos van itt borospince.
Ám előbb egy kicsit falnék.
Egy kis főtt kolbásza nincs-e?
Tartsunk szerény lakomát,
kincsét aztán adom át!
Megterült a grófi asztal.
Hoztak csirkét, kacsát, pulykát.
Pórnép ilyet nem tapasztal.
Hősünk nyalta minden ujját.
Szólt a gróf úr: – Egyék, igyék!
Kamrám java itt tornyosul.
Csak aztán a gyűrűm ügyét
oldja meg a Plébános úr!
Becses tárgy az, nagy érték.
Száz botot kap egyébként!
Nagy gondban volt szegény Péter,
nem húzhatta már az időt.
Sorra került minden étel,
és a gróf is sürgette őt.
Figyelte a cselédeket,
ahogy riadt arccal álltak.
„Hiszen kezük-lábuk remeg!
Félnek most, de lopni bátrak.
Három ilyen szélhámost!
Mihez kezdjek én már most?”
Félrevonta csizmadiánk
azt a három ijedt fickót.
Egy közülük végül kiállt,
s összekulcsolt kézzel így szólt:
– Plébános úr, látja bűnünk….
Félünk, cudar napok jönnek.
Ne áruljon el, s a gyűrűt
ajándékba adjuk önnek!
Fogadkoztak Péternek,
végül le is térdeltek.
– Szerencsétlen haramiák!
Ugyan, minek térdepeltek?
Hozzatok egy dagadt libát!
Arra fogjuk majd a tettet.
Futott is az egyik cseléd,
gágogott a szegény pára.
Megtömték az állat begyét,
gyűrűt kapott vacsorára.
Már az ékszer benne volt,
ekkor jött be épp a gróf.
– Nagyságos úr, itt az egyén,
ki a lopást elkövette!
Átlátok a madár begyén.
Ott a fényes gyűrű benne!
– így szólt Péter, és a gróf úr
persze rögtön levágatta.
Szegény liba járt csak pórul,
míg az ékszert visszaadta.
Most már nyugton alhattak;
három cseléd és egy pap.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 4-i számában.)
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!