Kis falunknak közepén,
hol egy bükkfa áll most,
élt egyszer egy favágó,
úgy hívták, hogy János.
Széles vállán szekerce,
kócos fején kalpag.
Szűkös házak figyelték,
köztük miként ballag.
Jött egyszer az erdőből,
izzadt volt és fáradt.
Torka a nagy hőségben
majd hogy ki nem száradt.
Megállt hát a kocsmánál,
s amint betért oda,
izgatottan állt elé
szomszéd, sógor, koma:
– Hét, te, Jankó! Jó, hogy jössz!
A te hites Julcsád
minden dolgot elpletykál.
Gyorsabb, mint az újság!
Amit tegnap kifülelt,
hallod felnagyítva.
Feltárul a szegény nép
sok-sok féltett titka.
– Kissé cserfes, nem mondom!
– szabadkozott hősünk.
Ismerte az asszonyát,
három éve nősült.
– Talán a ti nejetek
nem mind pletykafészek?
Erre aztán felhördült
mind a többi részeg:
– Méghogy az én Mariskám!
– Méghogy az én Terkám!
– Tudd meg, hogy az én Katóm
álmában se pletykál!
Jankó öblös hangjától
megrengett a kocsma:
– Fogadjunk, hogy minden nő
ugyanolyan locska!
Felzúgott a társaság:
– Bizonyítsd be, Jankó!
– Itt egy üveg borocska…
– Meg pár cifra bankó!
– Állom! – szólt a favágó,
repedt kezét nyújtva.
Kihörpölte poharát,
s letette a pultra.
Vacsorára otthon volt.
Gyorsan telt a péntek.
Asszonyával jó korán
nyugovóra tértek.
S mert az esti fogdást
titkolnia kellett,
szép csendesen feküdt csak
felesége mellett.
Korán reggel, mintha csak
sürgős dolga volna,
felpattant, és kiosont
tojásért az ólba.
Hogy az ágyba visszabújt,
súgni kezdte: – Julcsa!
Mi történt az éccaka?!
Ez aztán a furcsa!
Szegény asszony felriadt,
nyelve máris pörgött:
– Mit bégetsz itt hajnalban?
Beléd bútt az ördög?
Jankó így szólt ravaszul:
– Ezt tojtam az éjjel!
Úgy fest, mint egy tyúktojás.
Ez aztán a szégyen!
Julcsa nézte meredten:
– Hallod-e, te, ember?!
Itt jön ki a korhelység!
Isten bottal nem ver!
– Hanem aztán el ne mondd,
édes-hitves párom!
– Hiszen ismersz, Jancsikám!
Lakat van a számon.
Próbált is az asszonyka
némán tenni-venni,
ám de nyelve parazsát
nem hűtötte semmi.
Oldalát a nagy titok
egyre inkább fúrta.
– Jobb volna a levegőn!
Kiment hát a kútra.
Ahogy ment a kert alatt,
s lóbálta a vedret,
jött a kántor özvegye,
hangja vígan csengett:
– Jó, hogy látlak, Juliska!
Mi újság a háznál?
Hát az ajkad mit remeg?
Úgy fest, mintha fáznál!
– Dehogy fázom, Boriskám!
Majd ledönt a szégyen!
Az történt, hogy éjszaka
tojást tojt a férjem.
Olyan rendes tyúktojást…
El ne mondd a dolgot!
Szólt a másik: – Méghogy én?!
S úgy tűnt, szinte boldog.
Futott is a kántorné,
sürgős lett a dolga.
Kendőt kötött, s fűszerért
átszaladt a boltba:
– Nagy hírem van, Mariskám!
Halld, és tartsd a szádat!
Süldű Jankó tojást tojt,
hajnal tájba, hármat.
Elámult a boltosné:
– Magasságos Isten!
– s összecsapta két kezét
felindulva, frissen.
Aznap sok vevője volt.
Járt a bolt kilincse.
– Egy kis cukor…Egy kis liszt…
Egy kis pletyka nincs-e?
Így aztán a szóbeszéd
szájról szájra terjedt.
Mondta asszony, súgta lány,
tudta mind a gyermek.
Cserregett a sok madár,
csendben ők se bírták.
– Jankó tojt ma hat tojást!
– bégették a birkák.
Hősünk közben otthon ült,
várta már az estet.
„Merre jár a pletyka most?”
Vére szinte pezsgett.
Amint jött a szürkület,
nosza, kalap, kabát!
Futott, hogy a kocsmában
kimulassa magát.
Ahogy vígan belépett,
szinte síri csend lett.
Volt, ki bambán nézte őt,
lélegzetet sem vett.
– Mit néztek így, cimborák?
Kísértetet láttok?
Hiszen mint a kertkapu,
úgy maradt a szátok!
Felpattant a tanító:
– Azt mondja a fáma,
tojtál reggel száz tojást,
s rajtuk kotlasz máma.
Jankó arca földerült:
– Én csak egyet tojtam,
azt is huncut tréfaként,
bízva némi borban.
– Ő nyerte a fogadást!
– rikkantott a sógor.
– Minden asszony benne volt.
Itt egy flaska jó bor!
Felvidult a társaság,
zengett boldog ének.
Ettek, ittak, mulattak.
Tán még most is élnek.
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!