2021. augusztus 01., 22:53
Kis falunknak közepén,
hol egy bükkfa áll most,
élt egyszer egy favágó,
úgy hívták, hogy János.
Széles vállán szekerce,
kócos fején kalpag.
Szűkös házak figyelték,
köztük miként ballag.
Jött egyszer az erdőből,
izzadt volt és fáradt.
Torka a nagy hőségben
majd hogy ki nem száradt.
Megállt hát a kocsmánál,
s amint betért oda,
izgatottan állt elé
szomszéd, sógor, koma:
– Hét, te, Jankó! Jó, hogy jössz!
A te hites Julcsád
minden dolgot elpletykál.
Gyorsabb, mint az újság!
Amit tegnap kifülelt,
hallod felnagyítva.
Feltárul a szegény nép
sok-sok féltett titka.
– Kissé cserfes, nem mondom!
– szabadkozott hősünk.
Ismerte az asszonyát,
három éve nősült.
– Talán a ti nejetek
nem mind pletykafészek?
Erre aztán felhördült
mind a többi részeg:
– Méghogy az én Mariskám!
– Méghogy az én Terkám!
– Tudd meg, hogy az én Katóm
álmában se pletykál!
Jankó öblös hangjától
megrengett a kocsma:
– Fogadjunk, hogy minden nő
ugyanolyan locska!
Felzúgott a társaság:
– Bizonyítsd be, Jankó!
– Itt egy üveg borocska…
– Meg pár cifra bankó!
– Állom! – szólt a favágó,
repedt kezét nyújtva.
Kihörpölte poharát,
s letette a pultra.
Vacsorára otthon volt.
Gyorsan telt a péntek.
Asszonyával jó korán
nyugovóra tértek.
S mert az esti fogdást
titkolnia kellett,
szép csendesen feküdt csak
felesége mellett.
Korán reggel, mintha csak
sürgős dolga volna,
felpattant, és kiosont
tojásért az ólba.
Hogy az ágyba visszabújt,
súgni kezdte: – Julcsa!
Mi történt az éccaka?!
Ez aztán a furcsa!
Szegény asszony felriadt,
nyelve máris pörgött:
– Mit bégetsz itt hajnalban?
Beléd bútt az ördög?
Jankó így szólt ravaszul:
– Ezt tojtam az éjjel!
Úgy fest, mint egy tyúktojás.
Ez aztán a szégyen!
Julcsa nézte meredten:
– Hallod-e, te, ember?!
Itt jön ki a korhelység!
Isten bottal nem ver!
– Hanem aztán el ne mondd,
édes-hitves párom!
– Hiszen ismersz, Jancsikám!
Lakat van a számon.
Próbált is az asszonyka
némán tenni-venni,
ám de nyelve parazsát
nem hűtötte semmi.
Oldalát a nagy titok
egyre inkább fúrta.
– Jobb volna a levegőn!
Kiment hát a kútra.
Ahogy ment a kert alatt,
s lóbálta a vedret,
jött a kántor özvegye,
hangja vígan csengett:
– Jó, hogy látlak, Juliska!
Mi újság a háznál?
Hát az ajkad mit remeg?
Úgy fest, mintha fáznál!
– Dehogy fázom, Boriskám!
Majd ledönt a szégyen!
Az történt, hogy éjszaka
tojást tojt a férjem.
Olyan rendes tyúktojást…
El ne mondd a dolgot!
Szólt a másik: – Méghogy én?!
S úgy tűnt, szinte boldog.
Futott is a kántorné,
sürgős lett a dolga.
Kendőt kötött, s fűszerért
átszaladt a boltba:
– Nagy hírem van, Mariskám!
Halld, és tartsd a szádat!
Süldű Jankó tojást tojt,
hajnal tájba, hármat.
Elámult a boltosné:
– Magasságos Isten!
– s összecsapta két kezét
felindulva, frissen.
Aznap sok vevője volt.
Járt a bolt kilincse.
– Egy kis cukor…Egy kis liszt…
Egy kis pletyka nincs-e?
Így aztán a szóbeszéd
szájról szájra terjedt.
Mondta asszony, súgta lány,
tudta mind a gyermek.
Cserregett a sok madár,
csendben ők se bírták.
– Jankó tojt ma hat tojást!
– bégették a birkák.
Hősünk közben otthon ült,
várta már az estet.
„Merre jár a pletyka most?”
Vére szinte pezsgett.
Amint jött a szürkület,
nosza, kalap, kabát!
Futott, hogy a kocsmában
kimulassa magát.
Ahogy vígan belépett,
szinte síri csend lett.
Volt, ki bambán nézte őt,
lélegzetet sem vett.
– Mit néztek így, cimborák?
Kísértetet láttok?
Hiszen mint a kertkapu,
úgy maradt a szátok!
Felpattant a tanító:
– Azt mondja a fáma,
tojtál reggel száz tojást,
s rajtuk kotlasz máma.
Jankó arca földerült:
– Én csak egyet tojtam,
azt is huncut tréfaként,
bízva némi borban.
– Ő nyerte a fogadást!
– rikkantott a sógor.
– Minden asszony benne volt.
Itt egy flaska jó bor!
Felvidult a társaság,
zengett boldog ének.
Ettek, ittak, mulattak.
Tán még most is élnek.
