Géczi János: Dugó a krókuszokkal beszélget (részlet a Kékszemű napló című meseregényből)

2022. április 11., 09:59
Keszthelyi György: Virágok

Kedves Naplóm! Láttál már kertet? Félek, nem, hiszen nincs szemed. Valamiért lefelejtették rólad, amikor megteremtettek a papírgyárban. Pedig annyi mindenről lemaradsz, ha nem nézhetsz meg még egy pompás tavaszi kertet se.

És nagy veszteség ér, ha nincs egy olyan kalauzod, mint aki nekem volt, akkor, amikor megismerkedtem a virágokkal.

Az úgy kezdődött, hogy egy vasárnap reggel tárva-nyitva találtam a lakás ajtaját. Megböktem a pácolt faajtót, hátha csupán valami ármány, és ha kimegyek rajta, a farkamra csukódik, vagy úgy oldalba taszít, hogy napokig fáj. De nem: halk nyikorgással tárult, és ott, a lépcsők alatt csodálatos színű valamiket láttam. Akkorákat, mint egy tojás, sok volt belőlük, sárga, lila, kék cirkás és fehér.

– Ki felejtette itt a húsvéti tojásokat? – ugrottam melléjük.

– Khm. Khm – köhécselt valaki.

– Ti beszéltek? – szóltam hozzájuk, holott csupán egy vékonyka hangot hallottam. Néha én sem gondolkozom logikusan, hiszen tudom, hogy egy hanggal nem szólhatnak többen.

– A virágok nem így beszélnek! – mondta valaki.

– Olyan nincs! – feleseltem.

– Te valaki, buta kutya vagy! – érkezett a felháborodott válasz.

– Én? Buta? – vakkantottam. – Hiszen még azt sem tudod, hogy csak az emberek a valakik. Minden más valami. Sajnos, még én is valami vagyok. És mégis beszélek.

Akkor felpattant a lila húsvéti tojás, tapasztalhattam, hogy hat egyenlő darabból van összerakva a héja, és kikönyökölt belőle egy picike valami.

– És te meg mi vagy? – toppantottam. Nagyon ügyeltem, hogy pontosan fogalmazzak.

– Nem mi, hanem ki – zizegtette átlátszó celofánszárnyait a tojásból kibújt lakó.

– Szóval téged is zavar?

– Persze. Hiszen valaki vagyok. Mégpedig a tavasz. Ezért a nevem is Tavasz.

– Szervusz – köszöntöttem illendően. – Te mondtad, hogy a virágok nem így beszélnek?

– Én. És tudd meg, hogy te sosem hallhatod meg őket. Szóval úgy pontos, hogy számodra a virágok némák.

– Ó – gördült ki két könnycsepp a szememből. – Hiszen te, Tavasz, önző vagy. Miért tiltod meg a növényeknek, hogy hozzám beszéljenek?

– Én ugyan nem! A füled alkalmatlan arra, hogy meghalljad őket. Merthogy ilyennek születtél. De ha szépen megkérsz, mondjuk úgy, hogy drága Tavasz, te gyönyörű szárnyú, szép ruhájú, könnyű röptű, tolmácsold nekem a növények beszélgetését, akkor elmondom, amit tudtodra akarnak adni.

Szó ami szó, első találkozásom nem volt sikeres Tavasszal. Dünnyögve elvonultam, s néhány méterre lefeküdtem a hars fűre, kilihegni magam. Áldottan melegített a nap. Már megfeledkeztem mindenről, amikor megszólított Tavasz. Időközben átöltözött: csudaszép sárga ruhácskába bújt, a szárnyairól lekefélte a virágport, és még a szeme fölé is kanyarintott koromból két fekete ívet. Aranyosnak találtam.

Hosszasan társalogtunk. Megtudtam tőle, hogy ő mondja meg a növényeknek, mikor bújjanak ki a földből, s mikor kezdjenek virágozni. A fáknak is ő szól, hogy időben bontsanak rügyeket (merthogy nem minden rügy egyforma: van, amelyikből virág lesz, van, amiből levél, s van olyan, amiből virág is, levél is kihajt). Valamint, hogy Tavasz az, aki megnyitja a felhők zuhanyrózsáját, kergeti a szeleket (hogy abból is hány fajta van!). Előcsalogatja a gombákat és kiküldi a bogarakat a rétre. Annyiféle dolgot tud ez a Tavasz, és mindent időben kell csinálnia, mert összezavarodna a világ, ha nem tenné percnyi pontosan a munkáját.

Bizonyos idő után elérkezettnek láttam az időt, hogy megkérjem Tavaszt:

– Kérlek, tolmácsold, mit mondanak nekem a krókuszok!

– Előtte bocsánatot kell kérned tőlük.

– Hát ne haragudjanak, hogy húsvéti tojásoknak gondoltam őket. Én még nem találkoztam ilyen helyes, töpszli növényekkel. Nem csoda, ha nem annak hittem őket, amik.

Tavasz átlibbent a sáfrányokhoz. És tátogott.

– Miért tátogsz? – szóltam utána.

– Beszélek, te bohó! Csak éppen te nem hallod!

– Tátogva?

– Persze, mert akkor formázom a szavakat. De olyan magas hanggal, hogy a füled nem tudja érzékelni. Lehet, picit mókásnak látszom.

– És válaszolnak a virágok?

– Azt mondják, hogy üdvözölnek.

– Mást nem?

– S hogy milyen szép ez a reggel.

– Ó, ők is örülnek neki?

– Kérik, állj arrébb, mert elfogod előlük a napfényt.

– Bocsánat. Minek nekik a napfény?

Tavasz hosszan, tátogva magyarázott, csóválta a fejét, hümmögött és hitetlenkedett. Nem tudott tolmácskodni.

– Miért nem fordítod tovább?

– Mert nem olyan könnyű! Meg kell értened, hogy én nem a te nyelveden gondolkozom. Először le kell fordítani a sajátomra, amit kérdezel, aztán átfordítani a sáfrányok nyelvére. S ugyanezt vissza. Ha picit bonyolultabb a mondandó, bizony törnöm kell a fejem a megfelelő szavakért – hadarta egy szuszra.

– Ó, van időm. Nem akarlak sürgetni.

Most meg a sáfrányok türelmetlenkedtek, mert a Tavasz percekig velem volt elfoglalva.

A nagy izgalom végén ráült egy hóvirágra, éppen olyan magasra, hogy a szemembe tudjon nézni, és összefoglalta a krókuszok mondandóját:

– Azért szóltak, hogy ne álld el előlük a fényt, mert fény nélkül nem tudnak fejlődni. Ahhoz, hogy nagyobbak legyenek, rendesen tudjanak élni, s ne kényelmetlenül és sápadozva, nagyon sok fényre van szükségük. De ez nem elég. A fény mellett táplálékuk még a víz, a bennük oldott ásványi sók és egy anyag, ami a levegőben van, a szén-dioxid nevű. Te tudod, mi az a szén-dioxid? – kérdezte Tavasz, és a földre vetette pillantását.

– Amit az emberek meg az állatok is kilélegeznek. Meg a tűz, a vulkánok – szóval mind, ami ég. És ez kell nekik?

– Ez – válaszolta. – De a biztonság kedvéért még egyszer megkérdezem.

És megint a krókuszokkal beszélt.

– Pontosan tudtad! És ezekből az anyagokból cukrot készítenek, amit aztán tovább alakítva felhasználnak a növekedésükhöz.

– Szóval ezért édes a répa, meg még annyi növény! Köszönd meg a nevemben a krókuszoknak, hogy meséltek arról, miként élnek. És kérdezd meg, hogyhogy nem fáznak?

– Ők a hűvöset jobban szeretik, mint a meleget – örült Tavasz, hogy most ő beszélhet arról, amit tud. – Sőt, nyáron visszabújnak a földbe, hogy ott hűsöljenek. Hiszen nem szeretik a perzselő fényt és a szárazságot. Ellentétben más növényekkel.

Elköszöntünk a sáfrányoktól, akik (őket nem tudom most már amiknek mondani) közben szétnyitották szirmaikat, s többé nem hasonlítottak a tojásokhoz. (Ami persze nem teljesen igaz. Láttam, hogy a közepükben aranysárga botocska van, éppen olyan sárga, mint a tojássárgája, de ezt mégsem mondhattam meg nekik.)

Tavasz a fejem fölött röpködve mutatta az irányt. Bejártuk a kertet; millió egy növény hajtott ki a földből, hegyeske sisakú, tenyeres levelű, kis virágú, bókoló szárú, egyik sem hasonlított a másikra. Ekkor tudtam meg, mennyiféle növény létezik, és egyik érdekesebb a másiknál.

Így volt ez napra nap. Nem volt olyan reggel, ami ne tartogatott volna meglepetéseket.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)