Gerencsér Anna: Hogyan borították fel a világ isteni egyensúlyát a kaméleonok?

2021. november 21., 09:32
Jánosi Andrea illusztrációja

Amit most elmondok nektek, irtózatosan, borzasztóan, elképzelhetetlenül régen történt. Igen, még azelőtt, hogy Äl-Yen-Ran repülőtere megépült volna, sőt azelőtt, hogy a carelek elfoglalták Äl-Yen-Rant, sőt: amit most elmondok nektek, akkor történt, mikor Äl-Yen-Ran még csak egy napsütötte tisztás volt az erdő mélyén, és senki nem is hallott a carelekről, mert a carelek akkoriban Vannerannal háborúztak, és nem értek rá hatalmas hajókat építeni, hogy átkeljenek az óceánon és meghódítsanak minket.

Szóval mindez rémületesen régen történt: kereken ezer évvel ezelőtt.

Akkoriban Nurniath sokkal kisebb város volt, mint manapság. A hajók is sokkal kisebbek voltak, és összességében minden sokkal kisebb, kényelmesebb és kezelhetőbb volt. A tankönyvek is kisebbek voltak, a térképek is, és a világ véget ért a keleti horizonton, ott, ahol a tenger egybefolyik az éggel, vagy ha ködös volt az idő, annál is közelebb. A tudósok és mágusok akkortájt kezdték el gyanítani, hogy a világ nem korong, piramis vagy fánk alakú, hanem gömbölyű, és akkortájt kezdték el találgatni, hogy mi lehet a gömb másik oldalán.

Tudjátok, akkoriban senki nem ismerte Caranát és Rimarát, de még a Sterama-szigeteket vagy Ellana teljes partvonalát sem. Így hát, mikor Er Odis Merin előállt az elméletével, mely szerint a világ isteni egyensúlyának fenntartása végett a gömb másik oldalán is földnek kell lennie, a többség alapos kétkedéssel fogadta. Merin azonban első osztályú grafikonokat gyártott a tengeráramlásról és a széljárásról, gondosan ellenőrzött próféciákra és közismert távolbalátókra hivatkozott, sőt még azt a kétfejű halat is megkísérelte megmagyarázni, amit Er Rowaneth Ithrin fogott előző héten a Thani-zátonynál, s így végül sikerült meggyőznie a város leggazdagabb kereskedőit és tanácsosait, hogy szereljenek fel egy hajót, mely az ismeretlen földrészeket volt hivatott megkeresni.

Csupán pár hónap telt el, és készen is állt az expedíció: hatalmas, tengerálló, szélsebes vitorlás futott ki a kikötőből, fedélzetén a legmerészebb tengerészekkel és a félelmet nem ismerő Er Merwith Anraeth kapitánnyal, és nekivágott az ismeretlennek. Nurniath lakói virágokat, aprópénzt és szerencsehozó amuletteket hajigáltak utána, aztán a magasabb tornyokból és a Rúlis-hegy oldalába felkúszó ösvényekről figyelték, hogy merülnek bele a horizontba a fehér vitorlák.

*

A városi élet ezután visszatért a megszokott kerékvágásba: nagy kaland és felfedezés ide vagy oda, nem lehet hosszú hónapokat csupán lelkes várakozással tölteni. A gyerekek lebuktak a kikötőben, és felhozták a hajó után hajigált érméket és amuletteket, két tanácsos összeverekedett a városi tanács egyik ülésén, Er Rowaneth Ithrin pedig fogott egy újabb kétfejű halat – szóval az idő kereke továbbgördült, ahogy szokott. Még ti sem várhatjátok, hogy hónapokig mindenkinek ugyanaz a gondolat töltse ki a napjait!

Voltak persze olyanok, akiknek az élete továbbra is a hajó körül forgott. Er Merwith Anraeth felesége az első néhány nap szótlanul, aggodalmas arccal sétálgatott a kikötőben, amíg meg nem unta, hogy mindenki fojtott hangon beszél vele, mintha gyászolna. Miután az egyik halász feleségét belökte egy makrélával teli dézsába, már senki nem merte felvetni a közelében, hogy az expedíció sikere korántsem biztos.

Er Odis Merin szintén a hajóról beszélt, ahányszor csak akadt valaki, aki meghallgatta. Ez rendszerint parázs vitákba torkollott: Merin ugyanis már két héttel az indulás után vadul győzködni kezdett mindenkit, hogy igenis neki volt igaza, és bármiféle késlekedés csupán a rossz széljárás és a veszedelmes viharok számlájára írható. Ha a hajó nem tér vissza, az véletlenül sem azért lesz, mert nem találták meg az állítólagos másik kontinenst, és elvesztek a végtelen óceánon. Azért pedig végképp nem, mert eljutottak a világ pereméig, és lezuhantak Dis csarnokába, ahol az örökkévalóságig kártyázhatnak, kockázhatnak és ku… – Merin ilyenkor gyorsan körülpillantott, nincs-e hallótávolságon belül a kapitány úr neje – khm… koccintgathatnak, tehát semmi kedvük visszajönni az élők világába, ahol, ugyebár, mindenkinek dolgozni kell, ráadásul – itt újabb óvatos körülpillantás következett – egyes roppant balszerencsés egyedeknek még feleségük is van. A világnak ugyanis nincs pereme! Punktum.

A balszerencse oka azonban Lylleába utazott az unokahúgához, Merin dagályos szónoklataira pedig hamarosan mindenki ráunt. Sokkal érdekesebb hírnek számított, hogy Lylleában új katedrálist építenek, a Laman-öbölben kalózok ütöttek tanyát, akik a hasas kereskedőbárkákat fosztogatják, Skonéból pedig fókacsont gyöngyök és gombok érkeztek Nurniathba, és hirtelen divatba jöttek.

Megjött a tél, és vele a csontig harapó északi szél a Weska-öböl felől. Hó takarta be Nurniath vörös tetőit, aztán ismét kitavaszodott, megérkezett a meleg és a várva-várt ingren kereskedők, akiket eddig visszatartott a jég. Korán lenne még, hogy visszatérjen a hajó, mondogatták: talán majd ősszel. Ám jött az ősz és ismét a tél, és a hajónak nyoma sem volt.

Mikor a második nyáron sem érkezett meg, már nem igazán mondogattak semmit: az emberek lemondóan rázták a fejüket, ha szóba került. Er Odis Merin arcára mély ráncokat vésett az aggodalom, a kapitány felesége pedig, aki hazatért Lylleából, ismét a kikötőben lődörgött reggelente, de ezúttal senkinek nem volt kedve bosszantani. Mire megjöttek az első fagyok, elvonultak a tőkehalak, és az összes tanácsos fókacsont fibulákkal és gombokkal dekorálva rótta a város utcáit, a közvélemény arra az álláspontra helyezkedett, hogy Er Merwith Anraeth és tengerészei sosem térnek vissza.

Egy reggel azonban, amikor az ablakokat kicsipkézte a dér, a halászcsónakok kötelei merevre fagytak és az utolsó őszi levelek búsan zörögtek végig az utcán, vitorla tűnt fel a láthatáron. Talán Amalonból vagy Cyrből jön, vélték sokan: biztosan nem Skonéból, mert az ingrenek kikötői ilyenkorra már befagynak. Nem úgy fest, mint az amaloni hajók, vetették ellen mások, ahogy lassan közeledett, és nagyobb, mint a cyri vitorlások. Egészen úgy fest, mintha…

Ekkor már a város fele kint tolongott a kikötőben, és messzelátókba, kristálygömbökbe és megbűvölt tükrökbe meredve próbálta közelebb hozni a hajó képét. Már csak pár óra kellett, hogy minden kétséget kizáróan kijelenthessék, ez bizony Er Merwith Anraeth hajója, még pár óra múlva pedig a viharvert vitorlás besiklott Nurniath kikötőjébe, és magával hozta a páratlan hírt: valóban van föld az óceán túlsó partján.

*

Amikor vége szakadt a kollektív örömujjongásnak, az is kiderült, miféle föld: a csodák földje. Anraeth leírhatatlan növényeket és állatokat hozott magával (utóbbiakat sajnos kizárólag kitömve vagy spirituszban), és egy sor groteszk szobrocskát és ékszert, melyek a tengerentúli népek különös isteneit ábrázolták. Abban a messzi országban, mesélték a tengerészek, minden férfinak négy-öt felesége van, és a templomaikban nagy medencékben hullámzik a bor és a sör. Az isteneiknek állatfejük van, mint a déli isteneknek, a házaik homlokzatát kékre és lilára festik, a templomokat pedig vörösre. És miféle házak azok? Nem olyan szűkek, mint Nurniath egymáshoz bújó kőtornyai: a falaik magasak, de a szobák tágasak, az udvarokat szökőkutak és gyümölcsfák ékítik, és minden sarkon emberek és állatok szobrai állnak őrt. Az emberek ott nem ismerik az aranyat és az ezüstöt, hanem kőből faragott vagy csiszolt ékszereket aggatnak magukra, amiket színesre festenek, mindenki gazdag és boldog, és senki nem háborúzik senkivel, nem úgy, mint nálunk, ahol dolgozni kell rogyásig, és a békekötés legfeljebb a vacsoraszünet idejére szól.

Er Merwith Anraeth körbe is mutogatta varázslatos útjuk bizonyítékait: az állatfejű isteneket és különös állatokat ábrázoló szobrocskákat, aztán néhány koponyányi, fényes, kacskaringós mintájú dióhéjat, egy óriási madár tojásának néhány darabkáját – a héjból kikelő csibe akkora lehetett talán, mint egy macska –, legvégül pedig a legfurcsább állatot, amit Nurniathban valaha láttak: a teste, mint a rókáé, de horgas csőre volt, mint a sasnak, mellső lábai pikkelyes karmokban végződtek, farka pedig hosszú volt, mint egy ostor, és szintén pikkelyes.

Hetekig másról sem beszéltek a városban, mint ezekről a csodákról. Er Merwith Anraeth és a tengerészei jó pénzért eladták az ékszereket, a dióhéjakat, a magokat és a spirituszba tett gyíkokat és bogarakat – a főattrakció, a rémséges torzszülött egy kisebb vagyonért kelt el –, és úri életet kezdtek élni a nyereségből. Er Merwith Anraeth hatalmas házat vett magának és a feleségének, hivalkodó selyemmellényben kezdett járni, és többen azt suttogták, hogy hamarosan a városi tanácsba is megpróbál bejutni.

Talán be is jutott volna, ha nem lettek volna a kaméleonok.

*

Élt akkoriban a városban egy fiatal tudós, Er Serreth Usil. Amikor a hajó teljes rakományát és minden mozdítható alkatrészét szétkapkodták, ő is megkísérelt egy dióhéjhoz vagy egy üvegbe töltött bogárhoz jutni. A csodálatos áruk azonban túl drágák voltak, és Usilnak végül be kellett érnie egy régi ládával, amelyben eredetileg összetekert függőágyak, most pedig száraz pálmalevelek voltak. Abban a reményben vitte haza őket, hogy összehasonlíthatja őket az ismert pálmákkal – mire azonban kikészített néhány tiszta fehér lapot, a tintatartót, Er Narrin Eran növényhatározóját és egy erős nagyítót, egészen más feladatot talált. A száraz pálmalevelek közül ugyanis előmászott egy kis kaméleon. Egy eleven állat a tengerentúli paradicsomból!

Er Serreth Usil lelkesedése határtalan volt. Óvatosan kiemelte a hüllőt a ládából, aztán ide-oda kapkodott: mit is adjon neki először, vizet vagy étket? S ugyan mit ehet ez a lény? Bizonyára elgyöngült a hosszú tengeri úttól, fel kellene táplálni.

Míg Usil azon töprengett, vajon van-e a házban bármi ehető a vacsora maradékán kívül, és hogy a kaméleonok szeretik-e a húspástétomot és a savanyú káposztát, a kaméleon a fáradtság vagy kiéhezettség legcsekélyebb jelét sem mutatva felkapaszkodott a függönyre, felvette annak bordó csíkos mintáját, és békésen álomba merült. Usil közelebbről is megvizsgálta: nem látszott se különösebben kiéhezettnek, se megviseltnek. A bordó csíkoktól eltekintve pontosan úgy festett, mint a közönséges kaméleonok, amelyek a Laman-öböl környékén élnek.

Ahogy a pálmalevelek is úgy festettek, mint a déli pálmák, és ni, épp most dugta ki közülük a fejét egy második, teljesen közönségesnek tűnő kaméleon… Usil fejében borzalmas gyanú kezdett megfogalmazódni. De mivel akkoriban megfontoltabbak voltak az emberek, és nem rohantak rögtön a piactérre, a városi tanácsba vagy az újsághoz, hogy világgá fecsegjenek mindent, ami az eszükbe jut, egyelőre senkinek sem szólt a gyanújáról.

A következő hetekben csak hallgatott, de azt sok helyen és figyelmesen: meghallgatta a kocsmákban a matrózok történetét, a tanácsban Er Merwith Anraeth szenzációs beszámolóját és a többi hírt, meghallgatta tudós kollégái leírásait mindenféle állatról és növényről, szelekről és tengeráramlatokról. Végül pedig meghallgatta Er Odis Merin panaszkodását, aki a kezdeti boldogság után keserűen csalódott: bár az elmélete igaznak bizonyult, senki nem foglalkozott a világ egyensúlyának földrajzi jelentőségével, amíg ott voltak a színes házak és a bizarr állatok. Márpedig, magyarázta Merin, ha az új kontinens ott volt, ahol ő feltételezte, az azt jelenti, hogy az elmélete áll, aszerint pedig a kontinensnek messze délre is ki kell nyúlnia. Ki tudja, talán nem is egy új kontinens, hanem az ismertnek a másik oldala, mert délen és északon összeérhetnek a felderítetlen földek, ami azt jelentené, hogy a szárazföld gyűrű alakban keretezi a földgolyót – vagyis legalábbis filozofikus értelemben mégis azoknak volt igazuk, akik szerint a föld fánk alakú…

Usil azonban a fánk alakú föld helyett egy sokkal közelebbi és könnyebben ellenőrizhető problémával kezdett foglalkozni. Leveleket írt távoli városokba, s mikor hetek múltán választ kapott – mert, tudjátok, akkoriban heteket kellett várni a levelekre, különösen télen, amikor az utak nehezebben járhatók –, végre bejelentette felfedezését, mely csaknem olyan szenzációs volt, mint Er Merwith Anraeth hírei: a mesebeli másik kontinens nincs, nem is létezett, és az egész felfedezőút hazugság volt.

*

Nurniathban már akkor is mondogatták, hogy az igazság arca más és más, nemcsak attól függően, hogy honnan nézed, hanem hogy mennyit fizetsz érte – mikor azonban a hiszékenységén rajtaveszt valaki, rendszerint kevéssé vevő az igazság illékonyságát taglaló közmondásokra. Er Merwith Anraeth is tudta ezt, és meg sem próbált kimagyarázkodni: összehazudozott vagyonával és feleségével együtt megszökött, amint meghallotta, mit híresztel róla Er Serreth Usil.

De mit is híresztelt? Azt, hogy a hajó, mely az ismeretlen földek felderítésére indult, soha nem is járt a tengeren túl: mihelyst látótávolságon kívül került, kelet helyett délnek fordult, s Retlamot és Nelamot megkerülve elvitorlázott a Laman-öbölig. Ott aztán elrejtőzött egy öbölben, ahol a matrózok gondosan összerakták a mesét a varázslatos távoli földről, miközben ízes gyümölcsöt szedtek az öblöt szegélyező dús erdőből és halakat fogtak a Laman-öböl eleven vizeiből. Persze nem csak lógatták a lábukat: ki-kicsaptak a déli kereskedőhajókra, kifosztották őket, a zsákmányt pedig részben elrejtették, részben eladták a közeli Amalonban, ahol elvegyülhettek a számtalan idegen hajós között. Itt vásárolták vagy csináltatták a szobrokat és ékszereket is, itt hamisították a hosszú út bizonyítékait. Ami pedig Er Merwith Anraeth feleségét illeti, dehogy járt ő Lylleában az unokahúgánál: Amalonba utazott, hogy segítsen túladni a rablott javakon, és a férjét megelőzve szállítsa haza szárazföldön az ebül szerzett aranyat.

A végső csapást az jelentette a mesevilágnak, amikor a különös állatokat és növényeket jobban megvizsgálták: a hatalmas dióhéjak lecsiszolt és kifestett kókuszdiónak bizonyultak, a tojáshéjdarabkák olcsó kerámiának, a csőrös-karmos veszedelemről pedig kiderült, hogy egy rókából, egy saskeselyűből és egy kígyóból varrták össze ügyes hamisítók. A többi apróság csak hab volt a halas pitén: az állatfejű istenszobrok a déli istenek kicsit megfaragott, átfestett szobrai voltak, a spirituszban úszó bogarak üvegcserepekkel és dróttal felszerelt szitakötők, a pálmalevelek és kaméleonok pedig – nos, pálmalevelek és kaméleonok.

Mivel Anraeth megszökött, a népharag útitársait vette célba. A feldühödött tömeg talán a tengerbe is fojtotta volna őket, ha valaki nem mutat rá az utolsó pillanatban, hogy nem csak ők a ludasok: a mélyen tisztelt tanácsos urak ugyanis, bár a komoly vezető és hozzáértő kereskedő szerepében tetszelegnek, ugyanúgy felültek a mesének, mint a gyerekek… Mivel pedig Nurniathban már akkoriban is kevésbé zavart valakit, ha gazembernek nézik, mint ha hülyének, a város gyorsan úgy döntött, legjobb lesz, ha mindenki úgy tesz, mintha ez a kínos eset meg sem történt volna.

A legrosszabbul szegény Er Odis Merin járt: beszélhetett ezek után bármennyit egyensúlyról és tengeráramlatokról, senki nem volt hajlandó végighallgatni. Tudjuk, hová vezet ez, vágták rá, és köszönjük, nem kérünk belőle – Merin pedig keserűen hallgatott, és újra és újra elátkozta magában a kaméleonokat. Merthogy, így okoskodott, egyensúlynak lennie kell – és ha a szélhámosság nem lepleződik le, tavasszal számtalan hajó bontott volna vitorlát, hogy kifusson a keleti paradicsom felé, és ha Er Merwith Anraeth meseországát nem is, de a valódi másik kontinenst megtalálták volna. Mert a tengeren túl földnek kell lennie! És ha a kaméleonok nem másztak volna a ládába, és Er Serreth Usil nem találja meg őket… Minden a kaméleonok hibája!

*

Néhány évvel később az évszázad egyik legnagyobb vihara csapott le a Núrn-öbölre, s egy ingren hajót, mely Cyrbe, onnan pedig Nurniathba tartott, messze kisodort az óceánra. Az a fajta vihar volt, amit utána századokon, ha nem évezredeken át emlegetnek, mint az istenek haragját, s az ingren hajónak esélye sem volt szembefordulni a széllel, nemhogy biztos kikötőbe jutni.

Az orkán napokig dühöngött, s bár a szél ezután csitult kissé, továbbra is makacsul kelet felé fújt. Az ingren hajó tépett vitorlákkal, törött árbóccal épp csak úszott a vízen: a kapitánya, Thorwald Drijks tudta, ha megpróbál visszafordulni, elsüllyed, mielőtt akár az ismert vizek közelébe érne. A szerencsére bízta hát magát, és tovább hajózott kelet felé, abban reménykedve, hogy a szél eddig ismeretlen földekre repíti, ahol kijavíthatják a hajó sérüléseit és megkísérelhetnek hazafelé fordulni.

A szelek kegyesek voltak hozzá: néhány nappal a vihar után füstöt pillantott meg a horizonton, s másfél héttel később kikötött a Sterama-szigeteken. Csupán néhány hetet töltött ott: matrózaival kijavította a hajót, feltöltötték ivóvíz- és ételkészleteiket, s amint a szél megfordult, hazavitorláztak.

Drijks kapitány egyenes ember volt, régimódi, tisztes tengerész. Az a fajta férfi, akinek a fejében annyira nem fordul meg semmilyen becstelenség, hogy másokról sem feltételez ilyesmit – így hát, mikor beszámolt a Sterama-szigetek tűzokádó hegyeiről, szárnyas gyíkjairól, repülő kígyóiról és húsevő növényeiről, eszébe se jutott, hogy bárki kétségbe vonná a szavát. Megdöbbenve tapasztalta azonban, hogy alig hitt neki valaki: a legtöbben végighallgatták, aztán nevetve vállba veregették az öreg tengerészt, és már ott is hagyták. Drijks kapitánynak csak a zavarba ejtő kérdést hagyták, melyet rendszerint gúnyos vigyorral tettek fel (ám kartávon kívülről, mert a kapitánynak egy dühöngő medvéhez méltó mancsai és ahhoz illő türelme volt): no és kaméleonok nem voltak?