Pirosan parázslik pirkadatkor a nap,
Lilává lesz lassan az éj szürkesége,
Kopár kövek között egy juhpásztor halad,
Fehér gyapjas nyájat hajt a legelőre.
Zölden zizzen a fű, nyújtózik az erdő,
Csendjébe csicsereg sok madárlakója,
Színes szirmokat szór szanaszét a szellő,
Borzasan bólogat a bohó boróka.
Barnán ballag az út, lassan, botladozva,
Nyikorog a szekér, két deres ló húzza.
Mellettük a gyeplőt tartva megy a gazda,
A kerék nyomában követi kutyája.
Dongó donog, lepke libben, fürgén, szépen,
Sárga, meleg sugarait ontja a nap.
A reggel jót rikkant egy rigó képében,
Pásztor s gazda fején már szalmakalap.
(Az alkotás az Egy a természettel című pályázatunkon különdíjban részesült.)
Az afrikai ásóbékák köztudomásúlag nyári álmot alszanak, méghozzá majdnem egész évben. Csak akkor kászálódnak ki föld alatti kuckójukból, ha nagy ritkán arra téved egy kósza trópusi esőfelhő. Olyankor megmosakodnak a tócsákban, sitty-sutty családot alapítanak, és teletömik a bendőjüket bogarakkal meg poshadt pocsolyavízzel.
A halál, a gyász ma tabutéma. A szülők nem mernek a gyerek előtt beszélni róla, sokszor egymás között sem, hiszen rengeteg negatív érzés jár vele, veszélyesnek tűnik. Ha valaki gyászol, elvárjuk tőle, hogy minél előbb „továbblépjen”, ne maradjon ki sokat az iskolából, hosszabb szabadság nélkül álljon egyből munkába.