1.
Mikor kora tavasz táján
az idő megcsordul,
hímes tojás festéséhez
fog a szürke vadnyúl.
Tojást hozzá a fácántól
száz darabot szerzett,
míg elérte, bejárt érte
erdőt, ungot-berket.
Legelőször kiszínezi
vöröshagymalével,
majd cifrára pingálja ki
tölgyfa levelével.
Hogy ragyogjon, macskamézből
von köréje mázat,
így hímezi, így fényezi
sorban mind a százat.
Húsvét napján jókor reggel
fürgén útnak indul,
a tojással házról házra
jár a szürke vadnyúl.
Felkeresi mind a környék,
apraját és nagyját,
két káposzta torzsájáért
kínálva darabját.
2.
Ez a szürke vadnyúl
répát szedni indul
a mezőre.
A vadász meg ott terem,
és puskát ránt hirtelen,
hogy lelője.
De ivott egy féldecit,
így a puska félrevitt,
szerencsére.
Piff-puff! Piff-puff! Dirr-durr!
Elszalad a vadnyúl
ijedtében.
Aztán térül-fordul,
és megint megindul
a mezőre.
3.
– Merre járt a
szürke vadnyúl?
– Árkon is túl,
bokron is túl.
– Olyan messze
mit csinált ott?
– Tölgyfaerdőn
háncsot hántott,
télidőre
a vackához.
– Hát a télig
hová tette?
– Tuskó alá
elrejtette.
– Ha keresi,
hogy találja,
a sűrűben
hol lel rája?
– Tölgyek között
egymagába
áll mellette
egy akácfa,
tüske annak
minden ága,
ott lel rá a
tölgyfaháncsra.
Egyik adja,
másik kapja,
kézről kézre
jár a kanna.
Gyorsan, gyorsan,
mint a szélvész,
gyerünk vizet hordani!
Gyorsabban a
szélvésznél is,
gyerünk tüzet oltani!
Aztán gyerünk ki a kertbe,
locsolni a virágot!
És utána megöntözni
a hervadó világot!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 11-i számában.)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!