Izer Janka: Amikor az élet elillan a testből (gyerekkönyvajánló)

2021. november 01., 08:58

 A halál, a gyász ma tabutéma. A szülők nem mernek a gyerek előtt beszélni róla, sokszor egymás között sem, hiszen rengeteg negatív érzés jár vele, veszélyesnek tűnik. Ha valaki gyászol, elvárjuk tőle, hogy minél előbb „továbblépjen”, ne maradjon ki sokat az iskolából, hosszabb szabadság nélkül álljon egyből munkába. Mintha tagadnánk a halál tényét, nem lennénk hajlandók tudomásul venni. Azt hisszük, ha nem foglalkozunk vele, kevésbé lesz jelen.

A bökkenő az, hogy a halál éppen olyan természetes és biztos része az életnek, mint a születés. Már nagyon kicsi korban észleli a gyermek a halált. A lehullott falevelek, a téli csupasz fák, a döglött bogarak vagy az állattetemek az erdőben, a nagyszülők „eltűnése” mind-mind magyarázatra szorul. A gyerekek kérdéseire azonban a legtöbbször – magunkból kiindulva – úgy reagálunk, hogy egyből vigasztalni próbáljuk őket, vagy a halált egy nagyon távoli jövőbe helyezzük el, így gátolva meg a kicsikben a halál természetességének elfogadását. Mivel általában hatéves kortól a pubertásig a halálfélelem háttérbe szorul, könnyen abba a hitbe ringathatjuk magunkat, hogy a sötét fellegeket elűztük a csemete feje fölül. Pedig a tinédzserkorban újra előbukkanó, feldolgozatlan halálfélelem még veszélyesebb lehet, akár öngyilkosságig is kergetheti a fiatalt. Nem beszélve arról, ha el nem végzett gyászmunka is kíséri, mely a fiatalkorúak szerhasználatának egyik leggyakoribb okozója. Serdülőként viszont már inkább a kortársaihoz fordul a gyerek, nem a szüleihez, így sokkal nehezebb segíteni gyászfeldolgozását vagy a halál elfogadásának folyamatát.

Pedig a halál tudata értékesebbé teheti az életünket. Fontos tudni, hogy a vele járó félelem két részből áll. Az első magától az elmúlástól, a nemléttől való rettegés, ez azonban tompítható, ha a halál nem valami idegen, csak néhány embert érintő problémaként, hanem a létezés természetes velejárójaként kezeljük. A halálfélelem másik, talán ránk nézve fontosabb oldala pedig a „még rengeteg mindent kell megtennem addig” érzése. Nagyon sokan vagyunk, akik álmainkat, vágyainkat folyamatosan halogatjuk, mindig kitérünk előle valami kifogással (majd megcsinálom, ha leérettségiztem, ha meglesz a jogsim, a nyelvvizsgám, ha lediplomázom, ha már eleget keresek, ha lesz családom, és még folytathatnám a sort). És amikor hirtelen bekopogtat a halál, rémülten szorít össze a jeges felismerés: semmit sem teljesítettem be a valódi vágyaimból. Ez azonban elkerülhető, ha tudjuk, az időnk véges és bármikor beüthet a vég. Nem lenne jobb azzal a tudattal élni, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, megtettem? Azt gondolom, hogy ez a teljes, megélt élet kulcsa.

„Olyan is van, aki jobban szeret egyedül üldögélni, és csöndben azon tűnődni, mennyire kell vigyázni az életre.”

Nagyon fontos ezért, hogy már a kicsi gyermekekkel beszéljünk az elmúlásról, a dolgok végéről. A pszichológusok körében egyre fontosabb feladat ez, Magyarországon is már több, gyermekek gyászfeldolgozását segítő alapítvány, csoport működik. Különösen fontos ez, mivel egy-egy szeretett tárgy elvesztése ugyanúgy okozhat gyászt, mint a halál, ennélfogva ez a lelki válság rendkívül gyakori. Ha már kicsi korban megtanítjuk ennek a traumának feldolgozását, később a nagyobb veszteségekkel sokkal hatékonyabban fog megküzdeni a gyermek. Sőt, ha már a veszteségek előtt tudatosítjuk benne a halál természetességét (még ha mi magunk is nehezen fogadjuk ezt el), és időben elkezdjük felkészíteni őt az élet velejárójára, olyan ajándékot adhatunk neki, ami a boldogsághoz és sikerhez vezető út egyik alapköve lehet. Hiszen a halál tudatosítása magával vonzza az idő helyes felhasználását. Csak egy életünk van, aminek a halál az ára, érdemes nem elpocsékolni. Minél fiatalabb korban ébredünk rá erre, annál inkább a saját életünket élhetjük, mely az egyetlen boldog út.

Egyre több gyerekkönyv születik ebből az okból, s egyik kiváló, már akár hároméves kortól kézbe vehető remek képviselője Shona Innes és Agócs Írisz Az élet olyan, mint a szél című könyve, amely legutóbb a Pagony kiadónál jelent meg. Shona Innes beszélgetős mesekönyveinek sorozata világszerte nagyon népszerű. A sorozat témái univerzálisak, mindenkit foglalkoztatnak. Hiszen lehet nem beszélni a halálról, az attól még van. A gyerekek kérdeznek, a sorozat könyvei pedig ítélkezésmentes válaszolnak a különböző kérdésekre.

„Mindenki mást gondol arról, hova tűnik az élet, amikor elillan a testből.”

Agócs Írisz kedves, vidám rajzai könnyebbé teszik a befogadást. A szülőknek pedig segítő kezet nyújt a könyv(ek) végére írt utószó, melyeket Szél Dávid pszichológus fogalmazott meg.

Ez a rövid, remek, színes illusztrációkkal díszített munka a halált ahhoz a mozdulatlan, nyugodt és csendes állapothoz hasonlítja, amikor eláll a szél. Ha fúj, érezzük az arcunkon, a bőrünkön, látjuk a fák leveleinek rezgésében, a papírsárkány mozgásában, hogy ott van. Ugyanúgy érzékeljük, mint ahogy az életnek is jelei vannak. De egy idő múltán tovább kell szállnia, ki tudja hová.

„Amikor a szél elszökik, minden mozdulatlanná válik. Nem libeg, nem száll, nem repül magasra az égbe semmi.”

A Csipkerózsika egyik verziójában is találkozhatunk a szél szimbólumával, mint az élet jelével, amikor felébrednek százéves álmukból a kastély lakói. A tavaszi szél energiáit pedig mindenki ismeri. Régi hasonlat a szél és az élet összekapcsolása, hiszen rendkívül találó. Egy láthatatlan mozgatóerő, amely hideget, meleget hoz, a változást (ami az élet alapvető lényege), titokzatos, váratlanul támadó, váratlanul megszűnő valami. Csoda.

„Az élet láthatatlan, de a tested tudja, hogy élsz. Aki él, az mozog, és érez, és együtt tud lenni veled”

A megható, beszélgetésre sarkalló gondolatok a szülők fájdalmának feloldását is segítik, akár abban az – általa kiváltott – elmúlásról szóló beszélgetésben, ami a felolvasást követheti vagy meghosszabbíthatja (de erre hagyni is kell időt), és a szülő-gyermek viszonyt még szorosabbá, még őszintébbé teheti.

Ajánlom mindenkinek, akinek kisgyermeke van, vagy vágyik rá, ajánlom pedagógusoknak, nagynéniknek, nagybácsiknak, nagyszülőknek, mesélőknek, pszichológusoknak és minden kisgyereknek.

„Nagyon tud hiányozni, aki már nem él. De azért csinálhatsz pár dolgot, amitől egy kicsit jobban fogod érezni magad.”

 

Shona Innes: Az élet olyan, mint a szél. Agócs Írisz illusztrációival, Pagony, 2021