Történt egyszer, réges-régen, amikor ég és föld még nem vált ketté véglegesen, történt, hogy az emberek meg a fák jókat beszélgettek. Persze akkor az emberek nem úgy néztek ki, mint a mai emberek, meg a fák sem úgy, mint a mai fák. Könnyebbek és áttetszőbbek voltak, meg fényesebbek is, ám nem olyan szilárdak, mint manapság. Az ember még nem markolta meg a dolgokat, hanem összekapcsolódott velük. És a fák sem fúrták erős gyökereiket éles sziklák és kemény rögök közé, hanem táncolva bújtatták azokat a bolygó lágy, külső bőrébe. És még tovább: a fiatal fák a Föld lüktető, puha húsáig nyújtóztak, az öreg fák pedig egyenesen a teremtés első néhány milliárd évének örömében kapkodva dobogó szívig. Az éterien puha gyökerek segítségével tudott beszélgetni minden földlakó: a Föld szíve a fákkal és gombákkal, a fák a velük törzsüknél kapcsolódó emberekkel és ősgyíkokkal, meg a lombkoronájukba ereszkedő felhőkkel, illetve alsószférai angyalokkal. A kéregjárók és a repülő szigetek akkor még nem alakultak ki teljesen, ezért nem csatlakozhattak a beszélgetéshez.
A társalgás többnyire arról szólt, hogyan növekedjen, aminek növekednie kell, hogyan legyen kevesebb, ami túl sok, hogy melyik csillaggal vagy másik bolygóval érdemes jóban lenni, meg hogy melyik idő merre folyjon. Időből akkor sokkal több volt, és ezek nem ilyen nagy, szomorú idők voltak, amik kellemetlenül egyszerre teltek a földön, mint később, hanem sok kis pajkos, vidám idők, amik boldogan kanyarogtak összevissza mindenfelé.
Az embereknek akkor még nem volt szükségük házra és szerszámra, mert a föld minden lényével össze tudtak kapcsolódni. Jármű viszont kellett, ha épp el akartak utazni a bolygó másik felére vagy egy másik égitestre. Ilyenkor az ember keresett egy olyan fát vagy vizet, amelyik szintén szeretett volna utazni egyet, megbeszélte vele a dolgot, és együtt alkottak magukból egy szekeret. A szekér úgy röpült a csillagok között, mint azok gondolata, akik megalkották magukból. Amikor célba értek, az ember megint ember lett, a fa megint fa, visszaúton pedig megint szekeret alkottak magukból, és hazatérve ismét felöltötték eredeti alakjukat.
Így voltak régen az emberek a fákkal.
Aztán teltek-múltak az évmilliók, és az emberek meg a fák testruhája egyre nehezebb és keményebb lett. Nehéz és kemény lett a Föld is, a víz is, meg a felhők, az ősgyíkok, és bizony a kéregjárók, meg a repülő szigetek is, mert addigra már alaposan kialakultak. És megint teltek az évmilliók, és a sok kis vidám, összevissza cikázó időfolyam azzá a nagy, szomorú, egységes idővé vált, amilyennek a megkeményedett emberiség ismerte. Akkor az emberek már házat építettek és szerszámot készítettek, és már nem tudtak kapcsolódni a dolgokkal, csak megmarkolni tudták azokat. A fákkal és a Föld szívével sem kapcsolódtak össze, csak elképzelték a kapcsolódást. De a többség el se képzelte. Akkor már nem beszélték meg a fákkal, hogy mit csináljanak együtt, csak neki a fűrésszel meg a fejszével. Úgy meg nehéz beszélgetni.
Azért a legsötétebb korokban is akadtak, akik legalább megpróbálták. De túl kevesen voltak. Az egyre nehezedő és keményedő ember sokasodott, a fák pedig fogyatkoztak. Végül már úgy elszaporodott az emberiség, hogy minden fát ki kellett vágni, hogy elférjenek. Menni se mehetett senki sehová, mert mindenhol egymás tetején álltak a népek. Nyilván a gazdagabbja fölül. A tornyos és kupolás épületeknek leszedték a tetejét, mert a lapostetőn jobban elfértek. Elég hülyén néztek ki a templomok és szentélyek, de akkor már mindegy volt. A tengerjáró járműveket meg az úszó szemétszigeteket összekötötték, hogy a vízen is elférjenek, így már a Föld óceánjai sem látszottak az emberektől. Állt mindenki egymás tetején a lecsupaszított bolygón, és próbált nem gondolni semmire.
Csak egyetlen fa maradt a földön, egy vénséges cédrus, egy megközelíthetetlen, kopár sziklaszirt tetején. Mikor ez a cédrus megérezte világmély magányát, halkan sírni kezdett, és könnyei gyökerein át a föld méhébe szivárogtak, egészen a bolygó szívéig. A szív dobogása pedig újra fölgyorsult a magányos cédrus könnyeitől, mint a teremtés első évmilliárdjaiban. Elért a csillagokig is, ahol a földön kivágott fák fényteste lakott. A kivágott fák fényteste pedig olyan szilaj lett ettől, hogy mind egyesült egy hatalmas fényszekérben, és elröpült a magányos cédrushoz. A magányos cédrus kitárta vénséges ágait, szétterítette ráncos, törődött leveleit, kisimította ezernyi vihartól gyűrött kérgét, és összekapcsolódott a fényszekérrel. A fényszekér újra az egykor kivágott fák fénytestévé bomlott, és ez a sokaság a cédrusba ömlött.
A cédrus akkor megszólalt. De úgy szólalt meg, hogy a világ összes egykori fájának hangja zengett belőle. És úgy zengett belőle, hogy hallotta az egész naprendszer. És az egész földet ellepő, egymás tetején álló emberiség kemény és nehéz testruhája széthasadt a zengéstől, és akkor az összes ember megértette, mit beszél a cédrus. És akkor megint megbeszélték a föld dolgait, úgy, ahogyan a teremtés kezdetén tették, és egyezségre jutottak.
Azután az emberek hagyták, hogy a fák fényteste beléjük költözzön. És amikor a fák fényteste beléjük költözött, az emberek fává változtak. Nem mindegyikük, csak a többség, hiszen fából több kell a földön, mint emberből. De a fává változott emberek boldog fák lettek, és az embernek maradt emberek is boldog emberek lettek, hiszen megint voltak fák, akikkel megbeszélhették a dolgokat, éppen úgy, mint egymással. És megint lehetett utazni, meg más csillagokkal és bolygókkal is foglalkozni, mert a kapcsolódás újra létrejött.
Hát ezért van, hogy azóta is jókat beszélgetnek a fák meg az emberek.
