Hol volt, hol nem volt, réges-régen, világtenger idejében, mikor a teremtett világ még teljesen máshogy festett, mint napjainkban, mikor a nagy, borongós szárazföldek még kevesebben voltak, ám annál több vidám kis sziget meredt ki hetykén az óceánból, és rettentő sok hajó járta a végtelen vizeket, volt egyszer egy tizenkét árbócos, világtengerjáró vitorlás. Hol a vad északon, hol a forró délen, hol a titokzatos keleten, hol a viharos nyugaton bolyongott mindenféle áruval, meg kalandvágyó, kíváncsi emberekkel megrakottan, fedélzetén elszánt matrózokkal, bölcs kapitánnyal, száz tengert járt, iszapszemű, vén lókötőkkel, akik nem ijedtek meg vérszomjas kalózok seregétől, gyilkos örvények habjától vagy idegen csillagok csalfa fényétől.
Persze volt, amitől ők is megijedtek, például: sellők, szirének, cetek, krakenek, hüperodeók, óriás harangmedúzák, hullámköpő midgárdok, tizenhét fejű rájaparaziták és a rettentő örvénycápák.
S mivel emberkéz alkotta fegyver mit sem ért e kellemetlen teremtések ellen, a komolyabb kereskedő- és hadihajók mind a macskamesterek, avagy tátoscicókok ritka nemzetségéből alkalmaztak olyan jó harci mágust, amilyet csak meg tudtak fizetni. Olykor többet is egyszerre. Hiszen gondoljunk csak bele: visz egy ilyen tizenkét árbócos, nagy vitorlás, mondjuk, hétszáznegyvenhárom aranyat és három marék rézfityinget érő árut. Ugye egy jól tejelő tehén egy arany, egy jó ló hat arany vidéki használatra, futárló nyolc és fél arany, közepes csatamén tíz-tizenkét arany, és így tovább. Egy pár becsületes csizma három-négy arany, egy pár kesztyű is lehet ugyanannyi, ha vízhatlan vidrabőrből van, persze itt nagy az árszórás, mert patkánybőrből negyed aranyért is megvan a használt, de egy új sárkánybőrért elkérhetnek tízet lelkifurdalás nélkül, és lehet, hogy még akkor is átvertek sárkánybőr-utánzatú ördögbőrrel. És akkor vettél egy tűrhető csataló árából egy büdös ördögbőrt a kezedre, ha elég hülye vagy. De hát ahogy Babamák Orotüll, a nagy vezér és varázsló mondta: ahol sok a pénz, ott sok a hülye.
No, ebből aztán mindenki beláthatja, miért érte meg egy ilyen komoly, kereskedelmi vitorlásnak, hogy alkalmazza az egy útra akár tizenöt aranyat is elkérő macskamestereket. Persze ez a legjobbak árfekvése, amit csak kevesen bírnak megfizetni, a világkereskedelem farvizein evickélő gályácskák és naszádocskák egy-két aranyat fizetnek a maguk macskamestereiért, akik vagy nincstelen fiatalok, akik képtelenek finanszírozni további képzésüket, vagy szenilis aggok, akik játszi könnyedséggel keverik össze a vízkötő mágiát a tejszaporító fohásszal. Persze mindenki annyira teszi föl életét és vagyonát, amennyire futja neki.
De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, ezen a mi vitorlásunkon három macska szolgált: a rettentő Pösze, a ravasz Tapakő, és Tóbiás, a pályakezdő. A rettentő Pösze karmos mancsának egyetlen suhintásával képes volt megszakasztani szirénéneket, gorgóvijjogást, és vért fakasztott a cetek vastag, páncélozott bőre alól is. A ravasz Tapakő farkának egyetlen csapásával olyan hullámtarajt fakasztott és okos bajuszának egyetlen rezdülésével olyan meteorológiai anomáliákat gerjesztett, hogy a világtenger rémeinek döntő többsége rettegett tőle. Tóbiás, a pályakezdő pedig… Nos, neki még nem volt ilyen jól fejlett hírneve. Pedig elvégezte a Nyavoyri Mesterképzőt, a Dorbomdori Mestertovábbképzőt, valamint a Szörebajszun Tátosakadémiát, ráadásul ügyes, okos, rátermett, derék ifjú macskamester volt, mégse kapott méltó feladatokat. Úgy alakult a sorsa, hogy bár komolyabb hajókra kérték föl, de mindig csak tartaléknak, nevesebb bajtársai mellé. Akik vagy rendre levegőnek nézték, vagy egyenesen csúfolkodtak vele:
Tóbiás, tóba ás, nem halad a vitorlás,
Tévedés, Tóbiás, kutyagumi, lebukás!
Búsult hát Tóbiás, rettentően búsult, hogy soha nem bizonyíthatja be gőgös társainak, mit is tud valójában, mert soha nem érte valamirevaló támadás még egyik hajót se, amelyiken szolgált, legalábbis nem olyan, amit a nála tapasztaltabbak fél manccsal ne intéztek volna el. A macskamesterek párbajait, Uram bocsá' verekedéseit pedig természetesen szigorúan tiltották – noha ismerünk ilyen eseteket is, ezek épp elég borzasztóak ahhoz, hogy e ritka nemzetség törvényét ne tekintsük puszta óvatoskodásnak.
Egyszer aztán egy különösen komor, szélcsöndes, szürke napon, messze minden szárazföldtől, az óriási vitorlás három mestermacskája, a rettentő Pösze, a ravasz Tapakő, és Tóbiás, a pályakezdő, szörnyűséges erő közeledtét érezte a világtenger fény nem látta árkaiból. Szemük kikerekedett, szőrük égnek meredt, karmaik kicsapódtak puha tappancsukból, és már javában formálták érdes nyelvükkel a védelmi bűvigéket, mikor a hajó emberi utasai épp csak eszméltek, micsoda vész tör pusztulásukra.
Az örvénycápa, más néven ragadozó víz a legkiismerhetetlenebb és leggyilkosabb csapás volt a régi világ hajósainak. A cápák becsületes nemzetségéhez igazából nem volt köze e lénynek, hisz nemhogy hal nem volt, de még állatnak sem lehetett mondani, elvégre javarészt vízből állt – legalábbis amennyire meg tudták állapítani mindazok, akik találkoztak vele, és túl is élték. Annyi bizonyos, hogy az örvénycápa rendszerint a hajót többfelől megtámadó, irányukat és méretüket játszi könnyedséggel változtató, szörnyű sebességgel pörgő vízörvények formáját öltötte magára, és csak a legerősebb varázslatokkal lehetett elűzni.
Nem is kapkodtak a harcedzett hajósok ezúttal a kardok, kések, fejszék, muskéták, ágyúk, csáklyák és fogazott élű pickenfackerek után, csak lesték nagy fohászkodva és rimánkodva, miképpen húzzák ki őket a csávából a macskamesterek.
Azok meg küzdöttek, ahogy erőből-becsületből futotta: a rettentő Pösze karmos mancsaival és mágikus kötésekkel edzett fogazatával tépázta az örvénycápa víztestét. A ravasz Tapakő farkával csapkodta és bajszával rezgette a tengert, hogy ellenörvényeket támasztva törje meg a rém gyilkos hullámait. Tóbiást pedig minduntalan hátralökdösték, mondván, hogy a nehezét majd megoldják ők, a kis pályakezdő piszuka meg tartsa csak fönn a hajó körül a mágikus védelmet. Tóbiás meg tartotta-tartotta, míg észre nem vette, hogy két nagy tudású és nagyszájú társa mindjárt kileheli lelkét, míg az örvénycápa ugyanolyan víg lendülettel támadja a hajót, mint a csata kezdetén.
Nem ért itt semmit edzett fogak és karmok csapása, se bajuszmágia, se semmi. Úgy tűnt, a hajó nemsokára az örvénycápa feneketlen gyomrába, örök hullámsírba kerül.
Tóbiás pedig végre érezte: eljött az ő ideje. Erőben és ravaszságban ugyan nem ért föl tapasztaltabb mestertársaival, viszont mellőzöttként rég megérlelte lelkében az örök tisztességért való áldozathozatal eszméjét, ráadásul elég jól elsajátította még a Szörebajszun Tátosakadémián az átváltoztató anyagiasulás fémmágiáját. Ezt a metamorvarázslatot a kiérdemesült macskamesterek megvetették, mert alkalmazása az ásványok alantasabb létsíkjába való alászállást jelentette. Tóbiás persze tudta, ahogy tudta sok pályakezdő társa is, hogy az ásványok létsíkja egyáltalán nem alantasabb a mágusmacskákénál, csak épp lassabb egy kicsit – de ez a tudás nem számított valami népszerűnek felsőbb körökben annak idején.
Elég az hozzá, hogy mihelyst Tóbiás érezte, hogy a rettentő Pösze és a ravasz Tapakő már kilencedik életének utolsó leheletével leheli ki utolsó varázslatát az örvénycápa csapásai alatt, eldorombolta az ásványosodás végső mágiájának szófüzéreit. Abban a pillanatban puha mancsa, selymes szőre, érzékeny bajusza és kerek szeme egyként szállt alá a legkötöttebb anyagba, a vasba. Tóbiás vasmacskává, vagyis horgonnyá változott, és belefúrta magát a tenger fenekébe. Farka pedig súlyos vaslánccá lett, mi a horgonyt a hajóhoz láncolta: tépázhatta azt az örvénycápa rettentő csapásaival ítéletnapig, de se fölborítani, se elemészteni, se széttépni nem tudta.
El is óvakodott aztán onnan egy idő után a csúfos vereségét nehezen elismerő örvénycápa. A hajó megmenekült, a rettentő Pösze, a ravasz Tapakő és a macskamesterek egész ritka nemzetsége pedig megjegyezte végre Tóbiás nevét, akit senki nem hívott ezek után pályakezdőnek. Sőt énekeket zengtek róla, ha már személyesen nem is tudták megdicsérni – hisz Tóbiás varázslata sajnos nem volt visszafordítható, vagyis most már vasmacskának kellett maradnia az idők végezetéig. Ezt Tóbiás persze tudta előre, de tudta azt is, hogy csak így mentheti meg a rábízottak életét, és szerezhet örök dicsőséget.
Réges-régen, világtenger idejében történt ez a dolog, a legöregebbek közül is csak kevesen emlékeznek már rá. De a horgonyt azóta is vasmacskának hívja mindenki.
