Juhász Kristóf: Két mese

2020. október 12., 11:15
Bukta Imre: Romantika eladó II. (olaj, vászon, 2016) Fotó: Bukta Imre
A kis traktor

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis versenyautó. Alig rakták össze a szerelőműhelyben, gurult is berregni, pöfögni, kanyarodni, fékezni. Szép piros volt a kis versenyautó, máskülönben épp olyan, mint többi társa.

Telt-múlt az idő, cseperedtek, erősödtek a kis versenyautók, és szorgalmasan rótták a köröket a tanuló-versenypályán a nagy versenyautók vigyázó tekintete mellett.

De egyszer a kis piros versenyautó ráunt arra, hogy körbe-körbe menjen. Sokszor lassított vagy megállt, és lámpácskáival a messzi tájat fürkészte, túl a versenypályán, túl a szerelőműhelyen és a garázson, ahol madárfüttyös erdők zöldelltek, dús réteken pillangók kergetőztek, és hűs patakok csobogtak árnyas lombok alatt. A többi versenyautó meg ment körbe-körbe, előztek, kanyarodtak, és közben kiabáltak a kis piros versenyautónak:

– Mit állsz ott, te földieper? Kifogyott a benzin?

A nagy versenyautók is csak ámultak, mi történt ezzel a kis versenyautóval, hogy mindig megáll, nézelődik, és unja, hogy körbe-körbe menjen a versenypályán…

– Rendes versenyautónak ilyesmi nem jutna eszébe – dörmögtek a nagy versenyautók. – Hát hogy akar menni ez a kis püszünke? Egyenesen? Ki hallott ilyet?

A kis versenyautó nem találta a helyét társai között. Egyik éjjel, amikor minden rendes versenyautó álmában megy körbe-körbe, a kis versenyautó csöndben kigurult a garázsból, és neki a világnak!

Ment a csillagos ég alatt, csobogó patakok mellett, rengeteg erdőkön, dús füvű réteken, szántókon, kaszálókon át. Lassan ment a kis versenyautó, olyan lassan, ahogy csak akart, és mert világított a telihold, mindent jól meg is nézhetett, és végre nem szólt rá ezért senki. Egyszer aztán elakadt a sárban, mert sima versenykerekeit nem göröngyös földre, hanem sima betonútra tervezték, mint a versenyautókét általában. Küszködött a kis versenyautó, nyomta a gázt, pörgette a kereket, de nem tudott kiszabadulni.

Már hajnalodott, mikor ott termett egy furcsa idegen, akinek akkora kalapja volt, hogy a kis versenyautó először azt hitte, egy nagy kerék van a feje helyén. De a kerekek nem tudnak beszélni, az idegen pedig megszólalt:

– Hallgass ide, kis versenyautó! Én kiszabadítlak innen, de csak akkor, ha ezután nem versenyzel többé, hanem velem dolgozol szép lassan, nézelődve, meg-megállva, ahogy illik.

A kis versenyautó azonnal ráállt az alkura, hiszen épp így szeretett volna élni.

Akkor a kalapos hármat rittyentett és hetet prüttyentett, a kis piros versenyautó pedig abban a pillanatban kis piros traktorrá változott! Rücskös traktorkerekeivel ki is jött nyomban a sárból, és boldogan berregett, meg pöfékelt, és olyan vidám volt, mint még soha. És örömmel ment dolgozni a kalapos gazdával a földekre, mert végre úgy élhetett, ahogy a lelke mélyén mindig is szeretett volna.

És a kis piros traktor örökké boldogan szántott-vetett, és olyan lassan ment, és annyiszor állt meg, és annyit nézelődött, amennyit csak akart. Máig is él, ha meg nem halt!

 

A vidám dolgok

 

Voltak egyszer, hol nem voltak, voltak egyszer a gondos kezek munkáját dicsérő, vidám dolgok a ház körül. A kisbalta, a hasítófejsze, a kasza, az ásó, a sarló, a hántolókés, a csípőfogó, az ácskapocs, a kalapács, a csavarkulcs, a poroló, a pajszer, a ráspoly, a vinkli, a cigányfúró, meg a finom kis fémreszelő élt, mint hal a vízben. A gondos gazda, aki összetákolta a szerszámokat, mindig türelemmel és szeretettel bánt velük: a fémekről a rozsdát lemaratta, lecsiszolta, a fanyeleket beolajozta, az ékeket beverte, a fogatószegecseket cserélte, és soha nem hagyta kint egyiket sem az esőben, nem ám, hanem önfeledt derűvel fütyörészve tett mindig mindent a helyére. És bizony tisztán, takarosan pakolt el, nem úgy, mint manapság, mikor még jómódú házaknál is a flexnek, a facsiszoló korongjának, a lamelláinak a közei mindig el vannak tömődve a gyurmává gyömöszölődött faforgácstól! Meg a láncfűrésznek az üzemanyagszűrője már nem kap levegőt, olyan egy köpedelem, banyakomposzt dzsuva az egész! Jól bánt a gazda a dolgokkal, saját keze munkáival, ezért egyrészt sose kellett szerszámot kölcsönkérnie (kivéve a betonkeverőt, de az nem olyan), másrészt az ő szívében boldogok voltak a tárgyak. Van a tárgyaknak lelke, érzem, hogy sírnak a szobában nesztelen – így mondják a költők. A gazda nem volt költő, csak gazda, de ismerte a dolgok idejét.

A gazda aztán megöregedett és meghalt. Meghalt a gazdasszony is. A gyerekeik elköltöztek, más házat, más kertet, más jószágot, más életet, más szerszámokat, más dolgokat akartak. Úgy is lett. A régi dolgokat pedig nem gondozta senki, beléjük költözött hát a rozsda, a vetemedés, a szú, a féreg, a bogár, meg a korrózió. Lassan pergő évek pora lepte be a dolgokat, nagy hálót szőtt köréjük a pók, és a dolgok már nem voltak vidámak, hisz nem markolták őket serény és gondos kezek. Hatalmas, néma álomba zuhantak a dolgok, dermedt, hideg, álomtalan álomba. Nem suhant a kasza, nem koppant a kalapács, nem furdalt a furdancs, nem fűrészelt a fűrész, nem ásott az ásó, és a kerítéscölöp sem nyinnyogott olyan furán, mint mikor a pajszerrel kihúzzák belőle az elgörbült vasszeget.

A gazdáék gyerekei eladták az öreg házat dolgostul-mindenestül egy messziről jött, idegen házaspárnak. Az idegenek nem voltak gazdák, csak költők, de ismerték a dolgok idejét.

Ezért aztán egy csomó dologról azt sem tudták, micsoda, mégis ámuló kíváncsisággal vették kezükbe mindet. Elvégre a költők mondják azt, hogy: van a tárgyaknak lelke, érzem, hogy sírnak a szobában nesztelen. Így ők is úgy bántak a tárgyakkal, hogy boldogok legyenek a szívükben. Tanulgatták, hogyan jó a dolgoknak. Hogyan tegyenek mindent a helyére tisztán, takarosan, és önfeledten fütyörészve. Hogyan cseréljék a fogatószegecseket, verjék az ékeket, marassák-csiszolják a fémekről a rozsdát. Új nyél került emide, új penge amoda, szépen, sorjában.

És akkor a kisbalta, a hasítófejsze, a kasza, az ásó, a sarló, a hántolókés, a csípőfogó, az ácskapocs, a kalapács, a csavarkulcs, a poroló, a pajszer, a ráspoly, a vinkli, a cigányfúró, meg a finom kis fémreszelő megint élt, mint hal a vízben.

És így élnek azóta is a gondos kezek munkáját dicsérő, vidám dolgok a ház körül.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 10-i számában.)