Mikor a teremtés első szava elhangzott, létrejött a hang, mozgás és ritmus. Ezek aztán együtt zengtek és morajlottak az időknek kezdetén. Jó játék, de ettől még igencsak formátlan volt a mindenség, ezért elhangzott a teremtés második szava, és hang, mozgás és ritmus elkezdett formát ölteni. Így lettek a formák. Ezek aztán zengve, lüktetve alakzatokba rendeződtek, majd szétváltak, hogy aztán megint másféle alakot öltsenek. Ez is jó játék volt, de ettől még igencsak színtelen volt a mindenség, ezért elhangzott a teremtés harmadik szava, és lett világosság, amitől a formák különböző színekbe öltöztek. Így lettek a színek. Ezek a színek aztán harsogva töltötték ki a formákat, és kavarogtak és keveredtek, majd letisztultak, hogy megint összekeveredjenek. Mindegyik olyan távolságban akart lenni a világosságtól, hogy a legfényesebben és legélénkebben ragyogjon. Viszont akkor a dolgok már elváltak egymástól, ezért a világosság nem volt egyenletes: hol világosabb, hol meg sötétebb volt a mindenségben. A formákat ez nem zavarta, mert ekkor még olyan nagyok voltak, hogy valamelyik részüket biztosan elegendő fény érte. De a színek mindig a formáknak azokra a részére tömörültek, ahová több fény jutott, ezért a formák többi része színtelen maradt. Aztán elhangzott a teremtés többi szava is, és a formák lassan szilárdulni kezdtek, a mozgás egyenletessé vált.
Akkor a Teremtő úgy tett, mint azóta is minden régi mester: kiadta angyalainak a részfeladatokat, ő meg leheveredett a szakállára a világ szélén, hogy szundítson egyet.
Munkához is láttak nagy lelkesen az angyalok, de hamarosan veszekedni kezdtek.
– Derékszögek és szabályos egyenesek kellenek ide, tekintélyparancsoló, isteni arányok! – verte a felhő szélét a türelmetlenségtől kipirosodott glóriával Puszpün angyal.
– Lekerekített éleket akarok látni, egymásba bonyolódó, lágy hajlatokat, a teremtés magasztos őskáoszában indázó és csavarodó formákat! – harsogta harsonájával Tutulka angyal.
– Tiszta színeket ide, zengő tulipirosat, fennsőbbséges égkéket, húsos levelek kevély zöldjét, déli napfény sikoltó sárgáját! – csengte csengettyűivel Lenutana angyal.
– Színek millió variációját, érdesen tömény bronzlilát, titokzatosan derengő ezüstszürkét, a vörösesbarna szakadékjából előjajgató, tétován túlzó rózsaszínt! – susogta szárnyaival Damalhogoloannimiti angyal.
Az angyalok ezt mind véghezvitték, így születtek meg a körteforma bolygók, amelyek nagyon bonyolultan keringtek, meg kocka és gömb alakú kontinensek, amik összevissza bukdácsoltak a hupililán habzó, törtarany óceánban. Az ő munkájuk a sokszögletű, bársonyfekete napok, amelyeknek kék fénysugarai szabálytalan halmaz formát öltöttek, így lebegtek a nagyhasú, citromsárga felhők élesen cakkozott szélein. De teremtettek soklábú, bíborszürke, palástszárnyú óriásormányosokat, hengerfejű, ruganyos csápokkal ugrándozó böhömöket, kékeszölden vibráló, ízelt testű, sokpotrohú kúszómászókat.
Egy napon az Úristen fölkelt álmából, és látta, hogy az egész teremtés összevissza van kutyulva. Háta mögé is dobta a szakállát nyomban, és ettől fölzengtek a szférák, és Puszpün, Tutulka, Lenutana, meg Damalhogoloannimiti angyal lesütötte a szemét, és letette, ami a kezében volt. Puszpün például egy tüskecsuklyás ősbokorhalat tett le, s a virgonc teremtmény azonnal a Teremtő lábujjára szökkent, és kicsit meg is szúrta azt, és akkor így mennydörgött az Úr.
– Ne hülyéskedjetek már, gyerekek, nem teremtés ez, hanem kontár, amatőr gányolás! Hát hogy az istenbe néz ki itt minden? Mondjátok meg őszintén: beszélgettetek legalább a színekkel és a formákkal arról, hogy miképpen szeretnének ők maguk rendeződni?
Az összes angyal behúzott szárnyakkal csóválta a fejét bűnbánón, hogy bizony ezt jól elfelejtették, csak Lenutana volt őszinte, mert elmondta, hogy de, bizony megkérdezték a színeket és a formákat, de azok mind összevissza beszéltek, és lehetetlen volt velük normálisan együtt dolgozni. Akkor már a többi angyal bátorsága is megjött, és ömlött a panasz: hogyan is érthetnének ők egyet a teremtésben, ha a színek, meg a formák sem hajlandóak egységbe tömörülni!
Nehéz egy helyzet, nem vitás, vakarta is a szakállát az Úr, hogy miképpen lendítse előre itten a dolgokat. Vakarta a szakállát jobbról, aztán vakarta balról, végül pedig így szólt.
– A színek és a formák akkor is igazak, ha harmóniában vannak egymással, meg akkor is, ha nem. De ezt csak akkor fogjuk látni, amikor azok a gyermekeink, akiket még nem teremtettünk meg, használni kezdik őket. Most csak annyit tehetünk, hogy a teremtett színeket és formákat olyan egységbe szervezzük, amelyek nem bontanak ki minden lehetőséget. Csak sejtetnek. Így azok a gyermekeink, akiket legutoljára fogunk megteremteni, tovább játszhatnak velük. És azt kell belélehelnünk színekbe és formákba, hogy mindig keressék egymás között az összhangot, és együttlétükben az egyenlőséget. És legyenek boldogok – szólt a Teremtő, az angyalok pedig nekigyürkőztek, ezúttal jól is sikerült minden, és a világ körülbelül úgy nézett már ki, ahogy őseink ismerték. Később Isten gyermekei is segítettek a színeknek és a formáknak találkozni, néha jobban sikerült, néha kevésbé, de legalább őszintén próbálkozott mindenki. Amikor tényleg összejött, akkor nagy volt az öröm, és olyan vidám volt az egész teremtés, mint a kezdetekben.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!