Álomvilág
Éjszaka eljő, szunnyad a táj,
Játszik a szellő nádfuvolán.
Búgja az erdő álomdalát;
Titkokat rejtő szép balladát
Huhog a bagoly, az éjjeli őr,
Bágyadtan hallgatja két kicsi őz.
Álomvilágról szól az ének,
Ahogy késő esti órán
Csendben – egy csillag se rezzen –
Kitárja kapuját,
És az égen, Göncölszekéren,
Álomtündér suhan át.
Álompor a koronája,
Levendulát font hajába,
Bögréjét a Tejútba mártja,
Az édes meleg tejet
Mohón felhörpinti;
Ügyetlenke, magára önti.
Álomkönnyet pityereg:
Elázott a szép ruhája,
Nyárfaszöszből szőtt pizsamája.
Siet a szellő segíteni;
Fújkálja és lehelgeti,
Szárítgatja, melengeti.
A tejcseppekből gyöngyök lesznek,
Szélsóhajjal ereszkednek;
Álompárát permeteznek,
Fűszál végén megpihennek,
Kókadt kankalint öntöznek,
Gilisztalakig gyöngyöznek.
Hálálkodik Álomtündér:
„Köszönetül itt egy emlék!”
Egy szál levendula a copfjából
Jár a szélnek jutalmául.
Jaj, de a szél is kis ügyetlen,
A szép virág tovalebben.
Mint jószagú takaró, a földre hull,
Kőre, mezőre, erdőre borul,
Az illata mindent beterít,
Nyugalma álomra szenderít.
Szenderegnek már az őzgidák,
Pillangó pilled sziromnyoszolyán.
A hold is ásít odafent: O betű a szája,
Ahogy így kitátja.
Barlangjában bóbiskol a medve,
Rosszcsont bocsa mellette
Kisangyalként alussza álmát;
Álmodik mézes körtét, málnát.
A hangyakirálynő is fáradt,
Dolgozói szorgosan szunyókálva,
Álommorzsából építik a várat.
Gyökérmenedék mélyén
Egy pici gyík
Mohapárnára hajtja fejét,
Bodros birkanyáj ballag át
Álomvilág tágra tárt kapuján.
Felhőfodrokból horgolt
Pihe-puha plédben
Horkol a hold
A bársonykék égen.
Napsugár
Egy huncut kis napsugár
Elszökik és világot lát:
Felhőről felhőre huppan,
Szivárványcsúszdán csusszan,
Pislákolva földet ér,
Hunyorogva körbenéz,
Harmatcseppet szárít,
Napraforgót ámít,
Virágszirmot nyitogat,
Almát érlel, pirosat,
Méhecskéket csalogat,
A mézükbe nyalogat,
Napórát rajzol,
Árnyékokkal harcol,
Napágyakban pihenget,
Hűs üdítőt melenget,
Fagylaltot olvadni csábít,
A szemedbe világít,
A bőrödet csipkedi,
Pirosra égeti,
Aranyba öltöztet,
Vízpartra költöztet,
Felforralja a homokot,
A lábad csak úgy kapkodod,
Mikor eljön az este árnya,
Sehol sem találja,
Hiába keresi őt a nap –
Ott lapul az ágyad alatt,
Hasadra süt reggel,
Megcsiklandoz: kelj fel!
(Karantének)
Tomi egy egészen különleges városban lakott: ez volt Zapuma fővárosa, vagyis egészen pontosan az egyetlen városa. Ez a gyönyörű ország Európa szívében helyezkedett el, Csehország és Szlovákia határán, azonban a létezéséről egy apró félreértés miatt nem sokan tudtak. Az történt ugyanis, hogy Csehszlovákia[1] felbomlásának idején a vitatkozó felek minden város sorsáról hosszasan egyezkedtek, míg az alapos mérlegelés és végeláthatatlan tárgyalások eredményeképp megszületett Csehország és Szlovákia. Minden város sorsáról, kivéve Zapumáéról, ami felett véletlenül átsiklottak, és ami e baklövés
Szeretném, ha Apukám egy igazi szuperhős lenne. De ő olyan fura. Pedig igazán lehetne az a kedvemért. De ki látott már szuperhőst lecsúszott melegítőnadrágban porszívózni meg rózsaszín pegazusokat pakolgatni a polcra magasság szerint? Ha végre nekiállunk barbizni, akkor sem ő van a Csodanővel vagy a Batman figurával, inkább a szörfös Kennel játszik. Aki persze mindig beleszeret a sellőlányba.
„Léna hatéves iskolás. Mint bármelyik ilyen korú gyermek, imád rajzolni, kirakózni, társasjátékozni, babázni, biciklizni, játszótérre járni… de egyvalamit még ezeknél is jobban szeret: verset mondani. Korábban is a könyvesboltok törzsvásárlói voltunk. Megszámlálhatatlan képeskönyv, mesekönyv töltötte meg a szobája polcát. Egyszer Léna kitalálta, hogy menjünk el és vegyünk verseskönyveket! Akkor kezdődött el igazán a versek szeretete” – írja Léna anyukája a Léna verses doboza elnevezésű Facebook-oldalon.
A kutyák valamiért nem szeretik a macskákat. Pamacs, nagymama máltai selyemkutyája sem szereti őket. Főleg a szomszéd sárga szemű fekete macskáját nem. Ha meglátja, azonnal kergetni kezdi, mintha ősi ellenségek volnának. A macska persze azonnal felszalad előle a fára vagy a kerítés tetejére, de ha nincs rá elég ideje, akkor egyszerűen csak átbújik a kapu alatti résen.
Magyaregregy lakói (...) mind aludni készülődtek és csak kevesen tudták, hogy a holnapi nap nagy nap lesz. Pár kamasz elhatározta, hogy ellátogat a több mint száz éve kiszáradt Ferde-vízeséshez és megpróbálkoznak rálelni a valódi igazságra. Sok história terjengett róla. Mindegyik más és más. A valódi igazságra azonban még senki sem lelt rá.
Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a malac már hajnalban túr, élt egyszer egy özvegyasszony meg a lánya, Eszter. A faluban, ahol éltek, mindenki szerette az asszonyt, de a lányt elkerülték az emberek, mert az már kicsi gyerekkorától olyanokat beszélt el nekik, hogy az égnek állt a hajuk tőle. Az öregek csak jajgattak, hogy miféle fantáziával áldotta meg az Úr Isten azt a gyermeket, s ha az anyja hallaná, miket beszél, bizony, hogy a szájára csapna.