Álomvilág
Éjszaka eljő, szunnyad a táj,
Játszik a szellő nádfuvolán.
Búgja az erdő álomdalát;
Titkokat rejtő szép balladát
Huhog a bagoly, az éjjeli őr,
Bágyadtan hallgatja két kicsi őz.
Álomvilágról szól az ének,
Ahogy késő esti órán
Csendben – egy csillag se rezzen –
Kitárja kapuját,
És az égen, Göncölszekéren,
Álomtündér suhan át.
Álompor a koronája,
Levendulát font hajába,
Bögréjét a Tejútba mártja,
Az édes meleg tejet
Mohón felhörpinti;
Ügyetlenke, magára önti.
Álomkönnyet pityereg:
Elázott a szép ruhája,
Nyárfaszöszből szőtt pizsamája.
Siet a szellő segíteni;
Fújkálja és lehelgeti,
Szárítgatja, melengeti.
A tejcseppekből gyöngyök lesznek,
Szélsóhajjal ereszkednek;
Álompárát permeteznek,
Fűszál végén megpihennek,
Kókadt kankalint öntöznek,
Gilisztalakig gyöngyöznek.
Hálálkodik Álomtündér:
„Köszönetül itt egy emlék!”
Egy szál levendula a copfjából
Jár a szélnek jutalmául.
Jaj, de a szél is kis ügyetlen,
A szép virág tovalebben.
Mint jószagú takaró, a földre hull,
Kőre, mezőre, erdőre borul,
Az illata mindent beterít,
Nyugalma álomra szenderít.
Szenderegnek már az őzgidák,
Pillangó pilled sziromnyoszolyán.
A hold is ásít odafent: O betű a szája,
Ahogy így kitátja.
Barlangjában bóbiskol a medve,
Rosszcsont bocsa mellette
Kisangyalként alussza álmát;
Álmodik mézes körtét, málnát.
A hangyakirálynő is fáradt,
Dolgozói szorgosan szunyókálva,
Álommorzsából építik a várat.
Gyökérmenedék mélyén
Egy pici gyík
Mohapárnára hajtja fejét,
Bodros birkanyáj ballag át
Álomvilág tágra tárt kapuján.
Felhőfodrokból horgolt
Pihe-puha plédben
Horkol a hold
A bársonykék égen.
Napsugár
Egy huncut kis napsugár
Elszökik és világot lát:
Felhőről felhőre huppan,
Szivárványcsúszdán csusszan,
Pislákolva földet ér,
Hunyorogva körbenéz,
Harmatcseppet szárít,
Napraforgót ámít,
Virágszirmot nyitogat,
Almát érlel, pirosat,
Méhecskéket csalogat,
A mézükbe nyalogat,
Napórát rajzol,
Árnyékokkal harcol,
Napágyakban pihenget,
Hűs üdítőt melenget,
Fagylaltot olvadni csábít,
A szemedbe világít,
A bőrödet csipkedi,
Pirosra égeti,
Aranyba öltöztet,
Vízpartra költöztet,
Felforralja a homokot,
A lábad csak úgy kapkodod,
Mikor eljön az este árnya,
Sehol sem találja,
Hiába keresi őt a nap –
Ott lapul az ágyad alatt,
Hasadra süt reggel,
Megcsiklandoz: kelj fel!
(Karantének)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!