Patakparton sír egy törpe,
lehuppant a nyirkos földre.
Felveri az egész rétet,
egy szöcske is arra ébred.
Jobbra pislog, balra kémlel,
mellette az asszony zsémbel.
– Alig pirkad még a reggel,
nem is látok álmos szemmel.
Nagy páncélját hátratolva
morgolódik Teknőc Olga.
– Mi ez a nesz, drága párom?
Elillant a legszebb álmom.
Zsörtölődik Teknőc Tódor:
– Na most aztán sok a jóból!
Cápauszony, szúnyoglárva…
Honnan jön e szörnyű lárma?
– Sose aggódj, ez csak hiszti –
legyint arra Cickány Kriszti.
– Jó a fülem, csalhatatlan,
megérzem én, hogyha baj van.
Bokrok alól les a menyét,
dörzsölgeti apró szemét:
– Szertefoszlott minden álmom,
kinek kell ezt meghálálnom?
– Szegény törpe – szól a sáska –,
mintha csak a foga fájna.
A sok cukor… Az az oka.
Lyukas tán az egyik foga.
Dongó Döme fölé röppen...
– Ne sikoltozz, maradj csöndben!
Szundít még az egész környék,
felvered az erdő csöndjét.
– Szederinda, szúrós kökény,
ki hüppög a vízpart kövén? –
topog oda Mézes Manci.
– Hú, micsoda sáros pracli!
– Csupa kosz vagy, te kis törpe,
sosem nézel tán tükörbe?
Ezért bánkódsz, ugye, kedves?
Sose búsulj, megfürdetlek.
Arra szaglász’ Róka Elek…
– Kicsi törpe, mi van veled?
Elpottyantál, fáj a térded?
M’ért vered fel a vidéket?
– Megcsúsztam a parti sárban,
hasra estem, fáj a lábam.
Eltörtem a kulacsomat…
Jaj, a bokám úgy hasogat!
Tölgyes erdő tudós baglya
felriadt a szörnyű zajra.
Messze földön híres doktor,
lássuk csak, ő mire gondol?
– Zúzódás, vagy el van törve?
Hadd lássam csak, kedves törpe!
No, ez bizony bokaficam.
Hozz egy fáslit, Zora fiam!
Bagoly Zora kezdő orvos,
igen fürge, nagyon gondos.
Míg a stopper hatig számol,
megfordul a patikából.
Eközben a sok kis állat
falevélből vetett ágyat.
Sérült lába be lett kötve,
nem sír már a kicsiny törpe.
(Karantének)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!