Élt egyszer valahol, talán még én sem tudom pontosan, hogy hol, egy királylány, aki időről időre úgy érezte, hogy nincs igazi hajléka a saját életében. Sokszor gondolta azt, hogy rossz helyre született. Hogy túl jó helyre született. Szerette apját, anyját, de azt nem, hogy olyan életre szánták, amilyet ő nem szeretett volna magának. Hogy mit szeretett igazán? Mezőkön csatangolni, avarban matatni, patanyomokat figyelgetni, gombát keresni, madarakat meglesni. Szerette nézegetni a jó hűs reggeli erdőt, a földműveseket, akik a szőlőt kötözték, metszették, kapálták, a magokat vetették, a gyümölcsfákról az almát, körtét szedték. Tetszett neki a munka rendje, szigorúsága, pontossága, az, hogy a földművesek tudták, mennyi az elég, hiszen a földet nem lehet becsapni, túl sokat nem akarhat tőle az ember. Különösen tetszett neki egy kiskondás, aki a malacokat őrizte, aki naponta kihajtotta a kondát makkoltatni az erdőbe. Ő biztosan érti az állatok nyelvét is… Azt gondolta, vele szívesen barátkozna.
A kiskondás viszont nem ért rá a lánnyal barátkozni, ahogy arra sem, hogy furulyázzon, farigcsáljon az állatai mellett, mert bizony, oda kellett rájuk figyelni, ha nem akarta, hogy összevesszenek a disznói, vagy olyan helyekre menjenek, ahová nem szabad, ahol már nem lenne biztonságos nekik.
Amikor a lány egyszer azt látta, hogy a kiskondás a fűben szalonnázgat, összeszedte a bátorságát, és odament hozzá.
– Adjon Isten, kiskondás!
– Neked is, szép leány! – válaszolt a kiskondás, de fel sem nézett rá, szemmel láthatóan sokkal jobban érdekelte a szalonna.
– Éhes lehetsz… Mondd csak, ma még nem ettél semmit, ugye?
– Dehogynem, királylány. Délben ebédeltem, de az már régen volt, erősen megkívántam az ételt újra.
– Mondd csak, neked azért kell sokat és rendszeresen enned, hogy meg tudj védeni, ugye? – kérdezte a lány.
– Nem azért – felelte a kiskondás –, hanem azért, mert éhes vagyok.
A lány ezen megütközött erősen. Mi az, hogy valaki nem azért született meg, táplálja a testét, hogy őt védelmezze?
A kiskondás csendben eszegetett tovább, a lány viszont beszélgetni akart, de beszélgetni nem lehet úgy, hogy csak az egyik beszél.
– Nem akarsz mondani nekem valamit? Esetleg kérdezni tőlem valamit? Hogy hogy vagyok, hogy aludtam, milyen a kedvem?
– Jó nekem a csönd, királylány, nem szoktam meg a beszédet – válaszolta a kiskondás. – Hogy hogy vagy, az nem tartozik rám, hogy jól aludtál, azt meg látom, mert nem karikás a szemed.
Ezen is megütközött a királylány, mert az udvarban nem ezt szokta meg. Ott mindenki a kedvét kereste, itt meg senki nem keresi a kedvét, de különösen a kiskondás nem.
– Beszélgessünk, kiskondás!
– Ugyan, minek, királylány. Te királylány vagy, én kiskondás, jobb, ha mindenki a saját világában marad, és a saját dolgával foglalkozik.
– Te nem szereted a lányokat, kiskondás.
– Ebben nincs igazad, királylány. Csak még nem jött el az ideje annak, hogy ezen gondolkozzam.
– És ha mégis elgondolkoznál róla a kedvemért, ugyan, mondd már el nekem, hogy neked milyen lányok tetszenek?
– Azok, akik bírják a munkát. A szomszéd faluban van egy lány, ő például nagyon tetszik nekem. Szoktam látni, ahogy a patak felé megy a ruhákkal, erős teremtés. Nem fújja el a szél, mint téged. Piros az arca, barna a haja, húsos a karja. Az ilyen lány tetszik nekem. De őt sem szólítanám meg, mert még nem tudnék neki mit mondani. Még itt jó nekem, az erdőmben.
– De hát én szebb vagyok, mint azok a lányok, nem?
– Nem az a fontos, hogy szebb vagy-e. Nekem azok a lányok tetszenek jobban. Ők hozzám valók, te meg nem.
– Nagyon is tudsz te beszélni, ha akarsz! – Igazad van, sokat beszélgetek magamban.
– Akkor azt mondd meg, hogy mi a bajod velem.
– Nekem ugyan semmi. Csak mások a gondjaid, mások az örömeid. Amikor meglátlak, olyan fényt látok, amit sosem érhetek valóban el, amikor őt meglátom, az érett körte, alma jut eszembe, amit leszedhetek, ami nekem terem. Te nem rólam álmodsz, hanem egy erdőről, amelyben elbújhatsz magad elől. Én viszont itt élek, és nem is vágyom máshová. Nekem ez jó és elég.
A lány kikerekedett szemmel nézett maga elé: mintha szalmalobbantó forróságban nyakon öntötték volna egy vödör hűs kútvízzel.
– De barátok lehetünk azért, nem? – kérdezte bátortalanul a királylány, mert érezte, hogy itt nincs varázsereje, nincs semmilyen ereje, holott hirtelen egyre fontosabbnak érezte a kiskondást. Szeretett volna a közelében lenni, vagy inkább: a vágyott élet közelében lenni, és úgy gondolta, hogy ehhez a kiskondáson keresztül vezet az út.
– Persze, lehetünk barátok, csak nem tudom, hogyan… – mondta a kiskondás, és hosszan maga elé nézett. – Lehetünk barátok, de magadtól fogsz úgyis elfelejteni engem, ha beköszönt az életedbe egy olyan erős, harcos királyfi, aki érted lovagolt át héthatáron, birodalmakon keresztül. Aki, ha elkezdesz egy mondatot, be tudja fejezni, ismeri a szavaid jelentését, nem kell neki elmagyaráznod semmit, és nem a gatyaszárba törli a bicskát evés után.
– És szerinted tetszeni is fog nekem?
– Meglásd, ő fog igazán tetszeni majd neked, és akkor másnap elfelejted a kiskondásodat, aki akkor már hűségesen várna. Nem, mégis jobb, ha barátok sem leszünk. De segítek neked szívesen bármiben, ha szükséged van rám, csak szólj, megyek. Igaz, nem tudom, hogy mi lenne az, amiben én segíthetnék.
Elgondolkozott ezen a lány, és rájött, hogy igaza van a kiskondásnak, ha nem tetszik ez neki, akkor is. Megrántotta a vállát, valami csúnyát is gondolhatott akkor magában, aztán szépen visszament az apja várába. Elhatározta, hogy hozzámegy majd ahhoz a királyfihoz, aki azért jön, hogy megmentse őt, holott tudomása szerint akkor még senki nem rabolta el. Pedig már de, de, valamit mégis elrabolt belőle a kiskondás, akinek csak egy feje volt, mégis veszélyesebbnek tűnt, mint a legerősebb sárkány. Aztán, amikor a harag elszunnyadt benne, rájött, hogy neki magának kell megtalálnia az erdőjét, ahová vágyik – azt nem rajzolhatja meg más helyette. Ha pedig lesz saját erdője, akkor majd lesz benne kiskondás is, vagy erdőkerülő, esetleg eltévedt királyfi, és éppen az lesz ott, akinek arra vezet a sorsa.
Amikor leélték a nekik szánt időt, mindketten kibújtak emberbőrükből, hiszen ez a rend, még a mesékben is, hacsak nem tündér vagy varázsló valaki. A kiskondás közel az erdőhöz, ahonnan egész életében ki sem mozdult, a lány pedig önmaga várának egyik eldugott kis szobájában. Azt mondják, jó királynő lett belőle, jó döntéseket hozott, szerették az emberek. Azt mondják, a kiskondás is jól őrizte egész életében a rábízott malacokat.
Talán egy másik mesében újra találkozhatnak majd egymással – de azt a mesét már nem én fogom írni, hanem ők, saját maguknak.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 29-i számában.)
