Észrevetted már, hogy a mesék rendre olyan királyfikról szólnak, akik kiállják a próbát és elnyerik a királykisasszony kezét? És azt is észrevetted talán, hogy ezek a királyfik általában csinos legények, szőke hajjal? Nos, az én mesém hőse egy csúnya fiú. Egy nyurga, esetlen katona, kinek haja barna és csapzott, aki se nem királyfi, se nem a szegény ember legkisebb fia.
Kálmán Látszatországban, a királyi udvarban dolgozott, lovagként. Ha Látszat királynak vagy Látszat királynőnek ahhoz volt kedve, vagy külhoni követ érkezett látogatóba, lovagi tornát rendeztek. Felvonult a sok vitéz, páncélban, lovon, pajzzsal és karddal, s kettesével összecsaptak.
Kálmán is köztük volt zsenge kora óta, mivel már apja, sőt nagyapja is katona volt. Aznap, amikor Hahota követe megérkezett, Kálmánt is sorompóba állították, a követ is látta rajta még a páncél ellenére is, hogy milyen nyeszlett fiúcska, így nevetgélve várta, hogy sorra kerüljön. Tudom, most azt reméled, hogy Kálmán talán nem volt izmos, de azért a szíve a helyén volt és okos is volt, és levetette ellenfelét a lóról, de ez sajnos nem igaz. Kálmán lova megbotlott, amitől a fiú sisakrostélya lejjebb esett a szokásos helyénél, Kálmán nem látott semmit, eldobta a kardját és a sisakját rángatta, hogy ne vakon kelljen lovagolnia, amit ügyes ellenfele kihasznált és letaszajtotta őt a nyeregből.
Kálmán nagyot esett – de a sisakrostélya kinyílt, így ő egyáltalán nem volt elégedetlen, bár rosszulesett neki, hogy Látszat király és Látszat királynő és a követ is hahotázik. Különösen fájlalta, hogy még a kis királykisasszony cselédje, a csinos Petra is kinevette. Nagy nehezen feltápászkodott a porból, elsétált a nevető lovagok és a nevetgélő udvarhölgyek előtt, a szállására ment és szomorkodott.
– Ez így nem mehet tovább – mondta magának. – Szégyent hozok apám és nagyapám fejére!
Azzal összepakolta kevéske holmiját és kióvakodott a várból. Meg sem állt a kikötőig, ahol fellopózott az első hajóra. Mindegy volt neki, mi az úti cél: csak innen elkerüljön! Elrejtezett a raktérben a gabonás zsákok közt, s csak akkor kecmergett elő, mikor érezte, hogy a hullámok dobálják a hajót. Akkor felment a fedélzetre és jelentkezett a kapitánynál.
– A hajón szeretnék dolgozni! – mondta.
A kapitány felhúzta az orrát, ahogy a nyiszlett fiút mustrálta. Megfogta vékony bicepszét, azt mondta, eh, és felküldte padlót súrolni. Kálmán még sosem súrolt padlót, és tetszett neki a feladat. Lelkesen takarított egész nap, s ez biza tetszett a legénységnek. Este befogták kötelet fonni, másnap megtanították árbócra mászni, harmadnap megmutatták neki a vitorlák kezelését is, és Kálmán szépen lassan beletanult a hajózásba. Minden este holtfáradtan dőlt le a vackára, de minden reggel lelkesen ébredt.
Volt a fedélzeten egy fiú, kinek gitárja volt, esténként pengetett, s amikor Kálmán bekapcsolódott az éneklésbe, matróztársai ámulva figyelték, mily gyönyörű a hangja. Innentől fogva minden este zenéltek és énekeltek a hosszú utakon.
Jólesett Kálmánnak, hogy itt végre szerették, és hát a dologban az volt az egész, hogy Kálmán bizony a szívesen végzett munkában meg is izmosodott. A magas fiúnak bicepsze és tricepsze kerekedett, kockahasa lett, mellkasa domborodott és így tovább. Ügyesebb és erősebb lett, fürgén szaladt fel az árbócra is. Egy nap éppen ő volt az ügyeletes, és amikor meglátta, mely föld felé hajóznak, egyszer csak elbizonytalanodott. Aznap este nem is énekelt a többiekkel, ami társainak erőst feltűnt.
– Épp ideje elmesélned, mi elől menekültél hozzánk – mondta Kálmánnak a kapitány, mire Kálmán mindent elmondott. A lovagi tornákat, a szerencsétlenkedést, a hahotázást. A kapitány megveregette Kálmán kiszélesedett vállát.
– Egyet se félj – mennydörögte, s azzal gyémántberakású acélkardot vett elő. – Ez egy csodakard. Ki ezt forgatja, minden csatát megnyer véle! Neked adom, mutasd meg a királynak, mit tudsz!
Kálmán felvidámodott. A fedélzetet nosza átalakították, hogy legyen elegendő hely gyakorlásra. Mire másnap reggel a kikötőbe értek, Kálmán jobb kardforgató volt, mint valaha. A matrózok egy rend nemesi gúnyát és páncélzatot is összeadtak neki, s Kálmán így érkezett Látszatország kikötőjébe, döngő léptekkel, kikent-kifent, fess legényként, gyémántberakású acélkarddal övében. Híre eljutott a királyi várba, még mielőtt betette volna a lábát, tiszteletére lovagi tornát rendeztek azon nyomban, melyen a csinos idegen azonban nem nézőként, hanem versenyzőként kívánt részt venni.
Mondanom sem kell, mindenkit legyőzött, s mikor a torna végén ott állt a felvert porban Látszat király és Látszat királynő előtt, ziháló mellkassal, büszkén tekintve rájuk, a királyi pár lelki fülében megkondultak az esküvői harangok.
Amikor Kálmán levette sisakját, Petra, a királykisasszony cselédje sikított fel:
– Hisz ez a mi Kálmánunk!
A leány szeme megcsillant az örömtől, Látszat király azonban közbeszólt:
– Ha a mi Kálmánunk, hát a mi Kálmánunk! Fiam, néked adom fele királyságom, ha elveszed a leányom, az esküvőt mától két hétre tartjuk!
Kálmán boldogan vigyorgott, tekintete hol a vékony királykisasszonyra, hol a terebélyes Petrára siklott. Meghajolt Látszat király előtt.
– Egy életem, egy halálom, király uram, nősülni nem szándékszom, egyszerű matróz vagyok én, alászolgája! – mondta, azzal visszasietett a hajóra, matróz barátai közé.
Kálmán győzelmére nagy mulatságot csaptak, hajnalig gitároztak és énekeltek.
Másnap kihajóztak, Látszatországnak többé közelébe se mentek, s Kálmán boldogan élt, míg meg nem halt.
