Fekti Vera: Vallomások a vízről III.
Régen történt, egy verőfényes, hihetetlenül meleg napon, hogy a Vizek Ura bennragadt a Paraná folyó deltájában. Megállt ugyanis egy percre, hogy élvezze a friss levegőt, a puha szellőt a sűrű fák árnyékában, lebegett csak a vízben, behunyt szemmel, de a percekből órák lettek, és ő hirtelen megérezte, hogy az iszapban fekszik, s orra kikandikál a folyó vizéből.
Ilyen még sosem esett meg vele. Felemelte óriási kék arcát, sürgölődött, forgolódott, de a folyó vizéből oly sok elpárolgott, hogy a Vizek Ura úgy érezte, egy koszos tócsában fekszik. Az istenség hiába volt hatalmas, a szárazföldre nem tudott kilépni, a tengert pedig már nem érte el, ereje cserbenhagyta.
A Vizek Ura értetlenül nézte a széles partot. Ahol korábban mindig víz csobogott, s a folyó fölé benyúltak a mangroveerdő fái, ott most sártenger terült el, benne álmos krokodilusok dagonyáztak.
Az istenség nem látott még ehhez hasonlót és el is határozta, hogy a szűk medrekkel a továbbiakban óvatosabb lesz, ám ez jelen baján mit sem segített.
Sorsába beletörődve elhevert az iszapban és csak sóhajtozott.
Sóhajtozását meghallotta egy leány. Gyönyörű leány volt, haja feketén csillogott, dereka vékony, mint a jaguáré, esze éles, mint az aranynyúlé. Tepkunsetnek hívták, ami törzse nyelvén annyit tett, Hold. A leány egy közeli faluból származott és szívesen sétált az erdőben, barátai voltak a majmok és a kígyók, ismerte a mocsáron átvezető ösvényeket. A leapadt vizű Paranát egy nagy sziklatömbre felmászva közelítette meg.
Ahogy a víztükör fölé hajolt, egyből fölismerte a Vizek Urát, hiszen apja már sokat mesélt neki az óriás termetű, kék bőrű, hihetetlen szépségű istenről, aki minden folyók atyja s védelmezője. Ő teremtette a Paranát, amely falujuknak vizet s így élelmet is adott, táncaik s fohászaik rendre a Vizek Urához szóltak.
A leány kedvtelve nézegette az isten csinos vonásait, s mikor amaz a víz alatt felnyitotta mélykék szemét, Tepkunset szabadkozni kezdett.
– Nem akartalak megzavarni pihenésedben – mondta.
A Vizek Ura lustán kiemelte fejét a folyóból.
– Igazad van, leány, valóban csodásan pihentem. Már majdnem elaludtam – zsörtölődött. Ám csak tettette. Esze ágában sem volt elaludni, így, csapdába zárva, hisz egy istennek is vannak ellenségei, kik szorult helyzetéből előnyt kovácsolnának.
A leány kíváncsian várta, hogyan folytatja a csalafinta isten. Ugyanis apjától azt is hallotta, hogy a Vizek Ura nemcsak szép és hatalmas, hanem eszes is, és szereti próbára tenni az embereket s az állatokat, amikor azok útját keresztezik.
A kék isten sokáig nézegette a lányt, majd megszólalt:
– Ha már felkeltettél, az adósom vagy. Adósságomat be is hajtom. Úgy esett, hogy itt találtam megpihenni s nagyon melegem van. Te lány, parancsolom, hogy azonnal menj haza a tieidhez, és hívd a falud fiait, járjanak nekem esőtáncot, hogy forró testem lehűlhessen.
Tepkunset nem mozdult, így a Vizek Ura rárivallt:
– Mit képzelsz, te lány! Késlekedni mersz? Egy istenség szólított meg, páratlan kegyben részesítelek, hogy teljesítheted a kívánságom! Ha nem indulsz azonnal, elöntöm kunyhóitokat vízzel, nem kímélem faludat, sárrá teszem íziben!
Tepkunset egy cseppet sem félt a Vizek Urától. Ugyanis rájött, hogy az isten beszorult a holtágba, már alig bírja mozdítani a végtagjait, s bizonyára nem képes maga szabadulni, ha eddig nem tette meg. Tehát ravaszul megkérdezte:
– Vizek Ura, ha teljesítem igaz kívánságodat, kérhetek-e én is cserébe valamit?
A Vizek Ura meglepődött az arcátlanságon. Az emberek mindig engedelmeskedtek neki, de ez a szépséges leány bátran állt elé. Az istenségnek megtetszett a leány. Elgondolta, vajon mit kérhet egy ily apró emberecske? Jó termést, sok vadat? Nem hitte, hogy bármi olyan vágya lehet, melyet ő nem képes teljesíteni.
– Ki vele! – mondta hát.
– Hozok neked vizet, ha elveszel feleségül.
A Vizek Ura nagyot nevetett.
– Egy földi halandó? Az én feleségem?
– Azt mondtad, bármit kérhetek! – feleselt Tepkunset.
– Nono, csak arról volt szó, ki vele – mondta a Vizek Ura, de magában kissé megijedt, hisz gondolni valóban azt gondolta, a leány bármit kérhet.
Tepkunset összevonta fényes szemöldökét, karját összefonta maga előtt. Büszkén kihúzta magát.
– Akkor áraszd el a falut, ha olyan nagyhatalmú vagy!
A Vizek Ura körül egyre fogyott a folyó, ahogy az iszapban feküdt, már a mellkasa is kiért a vízből. Morgolódott, morgolódott, de belátta, hogy a maga erejéből képtelen lesz szabadulni, így rámondta:
– Nem árasztom el a falut. Adok neked egy esélyt, szemtelen lány. Legyen!
Tepkunset behunyta a szemét és énekelni kezdett. Énekére megremegett körülötte a levegő, rezgett felette is, a Vizek Ura érezte s látta a vékony szálnyi remegéseket, ahogy a lánytól útnak eredtek, egyre és egyre magasabbra szöktek, elérték a mangrovefák tetejét, megremegtették a lombokat, majd tovalibbentek, fel a felhők közé. Az ének továbbkúszott, még feljebb szállt, még feljebb, majd elért a Holdig.
A Hold megrázkódott. Majd, hogy látta, leánya, a nevét viselő Tepkunset kéri a segítségét, ásított egy nagyot és kidüllesztette a mellkasát.
Nemcsak a Vizek Ura és Tepkunset figyelte a Holdat, hanem a tenger is, aki a Holdnak régi barátja volt. A tenger válaszolt a Holdnak, kidugta kerek hasát, a vízszint megrezzent, majd megemelkedett, egyre emelkedett, s egyszer csak áttörte a Paraná folyó torkolatában képződött iszapgátat. Először egy vékony résen csordogált be a tócsává vált ágba, megnyaldosta a Vizek Urának lába ujját, majd elmosta a sarat s egy széles csatornán áramlott befelé. Az istenség végre megmozdulhatott.
– A viszontlátásra! – kiáltott a Vizek Ura Tepkunsetnek, és csobbant egyet, mint a hal.
A Paraná felé indult.
A leány mérgében abbahagyta az éneklést, mire a Hold felhagyott a munkával, és a tenger is megállt hasa düllesztésében. Így a vízszint ismét leapadt valamelyest, a Vizek Ura megint csapdába került.
– Énekelj tovább, feleségül veszlek – mondta nyájasan az isten.
Oly fenséges volt, hogy Tepkunset hitt neki, s engedelmeskedett. Dala újra felébresztette a Holdat, a Hold keltette a tengert, s a tenger vizet küldött a holtágba.
A Vizek Ura azonban most sem tartotta a szavát.
Amint szabad lett az út, úszni kezdett.
Azóta is ott áll Tepkunset a Paraná deltájában, és hol énekel, hol elhallgat, a Hold pedig neki duzzasztja, majd lohasztja a vizeket.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 14-i számában.)
