Nagy Koppány Zsolt: Ubrok és uborkák

2020. november 15., 07:36

Tóth Krisztina gyerekverseit (egyéb szerzői érdemeiről most ne essék szó) azóta szeretem, amióta a Marci öltözik című versét olvastam és Halász Judit előadásában többször meg is hallgattam (pedig akkor még bőven nem született meg a fiam, Marci) – tudják, amelynek az utolsó szakasza így hangzik: „Segítség! Segítség! / Beszorult a Marci haja! / Csak az húzza a nadrágot / a fejére, aki hülye.” (Aztán sokat segített ez a vers a mi Marcinknak is – öltözni.)

Éppen ezért nagy örömmel fedeztem fel, hogy a Manó Könyvek egy egész kötetnyi friss Tóth Krisztina-gyerekverset jelentetett meg Kígyóuborka címmel. A címadó vers szellemes soraival nehezen bírok betelni (különösen a közepe pompás), így nyomban idézem is: „Kedves kígyóuborka, / miért vagy olyan undok ma? / Ez a kettős identitás / késztet engem undorra! / Egy ládában hasalok, / uborkának becézve, / pedig felnőtt ubor vagyok, / kígyósággal tetézve. / Leszek sziszegő uborka, / gúnynevemre lesssz így ok, / salátából kiugorva / tekergőzöm és kígyok!”

Végre egy újabb olyan kötet, amelyik nem akar többnek látszani, mint ami: remek gyerekversek gyűjteményének. Nem ironizál, nem kacsint ki vagy kacsint össze a felnőttekkel (horribile dictu: nem felnőtteknek szól, gyerekversnek álcázva!), mégis tud magától igényesen szólni hozzájuk – is. (Az Évgyűrűk című vers utolsó két szakasza – és egyben ezek a kötetzáró mondatok – elmehetne akármilyen lételméleti kérdéseket boncolgató verseskötetbe: „Az öregek nem sietnek, / leülnek a parkban, / ráncos arcukat fürösztik / a lemenő napban. // A halottak sose mennek, / fekszenek a sírban, / csontjaikon ágak nőnek, / a világ csak így van.”)

És a játékosság: hát az pazar. Mutassanak egy gyereket (vagy akár felnőttet), akit nem késztet önfeledt mosolygásra a Foghíj című vers: „Kiefett a fogam, / kiefett kövépen, / nem tudok moft fotyolávni, / se befélni fépen. // Kiefett a fogam, / nem if olyan durfa, / pont befér a fívófál a / kettő köfti lyukba. // Kiefett a fogam, tifta vámpír lettem, / mindenkinek megmutatom, / itt fan a vebemben!”

A versek jó részében gyerekek beszélnek, és mivel ennek elég nagy hagyománya van a magyar és a nemzetközi költészetben, nem könnyű újat – újszerűen – mondani a témában. Tóth Krisztinának azonban nemcsak sikerül ez, hanem könnyedén, lazán sikerül: az olvasók nagy örömére nem látszik rajta a „svéd gyerekverseket” utánozni – és a hagyományhoz híven nagyot mondani – akaró költők néha irtózatos és „már nekünk kínos” jellegű kínlódása.

Varró Dánielnek az Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött és Akinek a kedve dacos című könyveiben megjelent versekhez lehetne leginkább hasonlítani ezeket a költeményeket (ha egyáltalán hasonlítani kell őket bármihez): virtuozitásukban, játékosságukban, kifogyhatatlan ötletességükben rengeteg a közös vonás. Még egy utolsó idézet a gyermekélet megpróbáltatásairól – a Rendes vers utolsó szakasza: „A zsebemben taknyos zsepi, / használt buszjegyek. / Direkt gyűjtöm ide őket, / nem szemetelek. / Hogyha aztán a mosásban / minden csupa szösz, / hiába is voltam rendes, / nincsen benne kösz.” Ebben a kötetben viszont igenis sok „kösz” van: nem elvesztegetett idő olvasni újra meg újra.

 

Tóth Krisztina: Kígyóuborka. Gyerekversek Szalma Edit illusztrációival. Manó Könyvek, Budapest, 2020.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 14-i számában.)