Van egy szuper barátom,
természetnek nevezték el,
szeretem, amikor kint vagyok,
s játszhatok a testvéremmel.
Szeretem a természetet,
mert csodálom a sok növényt,
és amikor kint lehetek,
néha megnyírom a sövényt.
Sajnálom az embereket,
akik panelban élnek,
nem mehetnek utcára,
szegények ki sem lépnek.
Örülök, hogy van kertünk,
növények, meg udvar,
kintlét nélkül nem lennék meg,
egyenlő a Grunddal.
Kijárok a természetbe,
futkározni, focizni,
szeretem a sportokat,
nem tart vissza semmi.
Vettem a pénzemből egy drónt,
s mikor először játszottam vele,
nem tudtam jól vezetni
és átrepült ez erdőbe.
A kertünk alatt van az erdő,
kimentünk hát keresni,
előttünk volt egy kidőlt fa
fel kellett azt emelni.
Az udvarunk az tök menő,
sok a fű, a virág, a fa,
homokozónk is van nekünk,
de még jobb a csúszópálya.
Tegnap is épp rajta lógtam,
jaj, mi történt, de szégyellem,
háttal huppantam a földre,
büntiből be kellett mennem.
(Az alkotás az Egy a természettel című pályázatunkon különdíjban részesült.)
Itt errefelé nálunk volt két szomszéd leány, szépek voltak, dolgosak voltak, és ezt meg es mutatták, amikor lehetőség volt rá. Ám az egyik mindig erőltette magát, és azt mondta, hogy ő bizony ezt meg ezt mindenáron elvégzi. Annyira hitt önmagában, hogy senkire se hallgatott, s a szépsége és az elképzelései miatt legeslegakárminek gondolta magát.
Egy szép kora nyári napon egy vándor ballagott a Kis-Duna partján Jóka irányába. Már esteledett, éppen alkalmas alvóhelyet keresett, amikor a fák között fényt vett észre. Közelebb érve látta, hogy egy vízimalomból jön a világosság.
Egyszer csak kinyílt az ajtó, és a mindentudó molnár lépett ki rajta. Kezében elemózsiás tarisznyával lépkedett le a malom lépcsőjén, amikor észrevette a vándort.
A különböző lények hol összehangolják ritmusukat, hol nem. És sokszor úgy is összeáll valami. A tücskök és kabócák népes seregében első hallásra mindenki a magáét zöngi és zezgi, ám ha kitartóan figyeltek, meg fogtok hallani egy rejtőzködő ütemet, ami titokban az egész társaság koncertjét vezényli. És ha képesek volnátok a világ összes tücskét és kabócáját egyszerre hallani, akkor se hallanátok másképp.
Sikó-Barabási Eszter Mesék az Ég-boltból című könyve tizenhárom, egymással lazán összekapcsolódó írásból áll, amikben ugyanannak a családnak egyre ismerősebb tagjai és nem mindennapi mindennapjai bukkannak fel újra és újra. A mesék stílusa igen változatos ‒ ezek szerint az Ég-boltban szerencsére sokféle mesét lehet kapni. Lehet venni lírait, balladai homállyal operálót, népmeseit, műmeseit, erkölcsi tanulsággal szolgálót, ismeretterjesztőt, valamint mitologikusat, és ez így van jól, hiszen az Ég-boltban minimum ekkora kínálatra számít az ember.
A nagy barnamedve álmosan kullogott a folyóparton. Hatalmas mancsa alatt ropogott a hó. Ahogy lélegzett, a hűvös levegő láthatóvá tette leheletét. Fáradtan ballagott vissza a barlangja felé, hogy álomra hajtsa a fejét. Ahogy cammogott a parton, a ludak hangos gágogása felkeltette figyelmét. Kíváncsian nézte őket. Nem tűntek álmosnak.