Azt beszélik, hogy réges-régen, amikor még a fák is magasabbra nőttek és a Kárpátok innenső hegyei is zordabbak voltak, a Beregvidéken terült el a Fekete Mocsár. Annak a mocsárnak olyan komor volt a hangulata, hogy nem merészkedett arra senki sem, mert rögtön elfogta a búbánat. A mocsár közepén állott a Tóvár. Erős földvár volt, két, tizenhárom ölnyi sánccal körülvéve, de nem lakott abban más, csak Zömök, a kígyósárkány.
Néha, éjjelente a sárkány leosont a mocsár végébe, s felkúszott a szántóföldeken egészen a Kampó János földjére, s ott úgy megdézsmálta a jószágokat, hogy a gazdának másnap szekérszámra kellett újra hozatni a városból.
Élt a mocsár szélén egy kis kunyhóban három szegény betyárfiú. Baratéknak hívták őket, s a legkisebbik oly szerelmes volt a Kampó János lányába, Juliskába, hogy majd meghalt érte. Mondja neki egy nap a testvére:
– Minek búsulsz, öcsém, annyira?
– Hogyne búsulnék, mikor a szívemet megöli a bánat. A drága Juliskámat az apja máshoz adja hozzá!
– Ne csüggedj egy percet sem, testvérem! Betyárok vagyunk, csak ki tudunk találni valamit a házasság ellen!
S azzal a három testvér nagy gondolkodóba esett. Kitervezték, hogy mikor a násznép majd a legjobban mulat, elrabolják öccsüknek a szép Juliskát. S úgy is lett.
Eljött a lakodalom napja, Budi Miklós nagy földesúr büszkén állott szép Juliskája mellett a templom udvarán, hanem egyszer csak megérkeztek a betyárok, körbegyújtották a templomudvart, s már vitték is volna el a menyasszonyt, mikor megérkezett a vőlegény családja, s azok oly sokan voltak, hogy a betyároknak nem volt mit tenniük, menekülőre fogták. Szaladtak is le a mocsárhoz, de a két idősebbik fút csak elkapták a hérészesek, s úgy elpáholták őket, hogy ott helyben szörnyethaltak.
Szaladt a legkisebb Baraté, árkon bokron át, de szaladt utána a násznép, egyre beljebb a mocsárba, s mögöttük az erdő bozótja csak úgy kapott a lángra. Meghallotta a nagy zsivajt Zömök, a sárkánykígyó, nem várt az egy pillanatot sem, lekúszott a tóvárból, s akit ért, ott kapott el és nyelt le keresztbe.
A legkisebbik Baraté fiú meg csak szaladt, hogy a lába nem érte a földet, addig futott, amíg Búcsúba nem ért, ahol a búcsújáró hely volt, de szegény fiú a látottakba úgy megbolondult, hogy a templom ablakát kővel kezdte megdobálni. A nép megharagudott, összeszedelőzködtek, s a fiút is meghajigálták kővel, ott lelte a halál a búcsúi templomkertben.
Hanem a mocsár három napra rá leégett, és Zömök, a sárkány nagy haragra gerjedt. Fogta magát, felszívta az összes vizet, s felmászott a Tóvár legtetejére, ott olyan ordításba kezdett, hogy csak úgy rengett belé a föld. Háromszor fordult jobbra, háromszor balra, s az erős földvár alatta összerogyott. Nem maradt annak más a helyén, csak egy hatalmas gödör. Lement Zömök a gödör aljára, összetekeredett, s kiengedte a vizet maga köré. Így lett a nagy mocsár helyén csak egy feneketlen medrű bányató.
A dédaiak még ma is óva intenek az éjszakai fürdőzéstől a tóban, mert a sárkány még mindig éhes. S néhanapján, ha nagy szárazság van nyáron, s a víz lejjebb apad, a tó közepén felbukkan a sárkánykígyó háta.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 6-i számában.)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!