Az elmúlt bő tíz évben, részben külföldi mintára, itthon is sorra jelentek meg az úgynevezett érzékenyítő mesekönyvek, amelyek a különbözőség értékelésére és az elfogadásra tanítják a legfiatalabb, legfogékonyabb korosztályt.
Az írók persze mindig szívesen használták fel a gyermekek szórakoztatására szánt történeteket oktatásukra és az erkölcsileg helyes magatartás megjelenítésére; nem újdonság ez, erre Aesopus állatmeséitől kezdve a szocialista tanulóifjúság számára mintaként állított Pöttyös Panni sorozatig rengeteg példát hozhatnánk. Kicsit iparszerű is lett e téren a könyvkiadás; ma már olvashatunk meséket célirányosan az óvodába indulónak, a költözés előtt állónak szólót, a kistestvér érkezésekor, de léteznek könyvek a bilire szoktatás megkönnyítéséhez, hisztikezeléshez, az örökbefogadás vagy a gyász feldolgozásához is.
A gyerekkönyvek legújabb kori koronázatlan királynője, Bartos Erika is jegyez több segítő könyvet íróként és/vagy illusztrátorként, köztük szívbeteg, daganatos, siket, nagyothalló kisgyermekek mindennapjait mutatva be. Ezek a művek orvosokkal, szakértőkkel való konzultációk sora után születtek meg, szakszerű esetleírások; a kezelések és a diagnózisok részletező bemutatása és az írónő világába illeszkedő idealisztikus, elfogadó, szeretetteli légkör jellemzi őket. Ebből a felsorolásból mindenképp kiemelkedik Stefanik Krisztina kötete, a Csillagbusz, amely az autizmus spektrumzavart járja körül, rendkívüli részletességgel.
Ezek kétségkívül fontos, hiánypótló, edukációs kötetetek, amelyek segítenek kaput nyitni egy olyan szegmensére a világnak, amelyet a szerencsések csak kevéssé ismernek: a tartósan beteg vagy testi fogyatékossággal élő gyerekek mindennapjaira. Ennek ellenére azt gondolom, a témában nem közvetlenül érintetteket jobban megragadják a kevésbé direkt, emiatt élvezhetőbb, fordulatosabb mesék, amikor szinte lopva, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül kerül bele egy-egy eseménysorba a többségtől picit eltérő, emiatt segítségre és empátiára szoruló szereplő.
Jobb példa emiatt Bosnyák Viktória Mantyusok sorozata, amely Rippl Renáta tetszetős, arányos rajzaival illusztrálva szerethető, első nyári olvasmánya lehet a 7-8 éves iskolásoknak. A Bátorság, Tomi! című kötet főszereplője egy félénk, szorongó kisfiú, akiben magukra ismerhetnek azok a csendesebb, visszahúzódóbb gyerekek, akiknek gondot okoz a szociális kommunikáció: szóba elegyedni idegenekkel, vagy több ember, például az osztálytársaik előtt beszélni. Emiatt ezek a gyerekek sokat vannak egyedül, pedig ők is vágynának társaik elismerésére. A második kötet épp egy ilyen elmagányosodott kislányról mesél, a harmadikban pedig az iskolai zaklatásról olvashatunk. Ez azoknak a gyerekeknek szól, akik könnyen válnak harsányabb társaik céltáblájává, de akár azoknak is, akik érzéketlenségből vagy csoportnyomásra, maguk csúsznak bele az agresszor szerepkörébe. Itt csak finom utalások történnek a problémák okaira, nincs „címkézve” a főszereplő gyerekek nehézsége, de érezhető, hogy valamiféle szociális fóbiával küzdenek, aminek tünete a társas interakciók döcögőssége, a beilleszkedési zavar, illetve a beszédben való akadályoztatottság. Ez a problémakör átvonul a könyveken, mintegy központi magvát, magát a konfliktusforrást adva meg a mesének.
Ugyanezt a megoldást alkalmazza Szegedi Katalin csodálatosan illusztrált Palkó és Lenka meséiben, amelyekből két, körön kívül rekedt kisgyerek egymásra találásának szívhez szóló történetét ismerjük meg. A varázslatosan szép, böngészni való rajzok erősen megtámogatják a kevésbé fordulatos cselekményt, együtt képesek fenntartani az érdeklődést és talán el is gondolkodtatnak az eseményekről.
Hasonlóképp megindító és érzékeny, de írói szempontból sokkal találékonyabb, agyafúrtabb megoldás az, amit Berg Judit alkalmazott a Lengemesékben. Jellemző az írónő kalandokkal átszőtt, élénk képzeletű világaira, hogy mindig a főhős a legügyesebb, a legrátermettebb, aki bár állandóan kalamajkába keveredik, de csavaros esze és kitartása révén legyőz minden akadályt és semmi sem tarthatja vissza célja elérésétől; gondoljunk csak a bátor kisegérre, Ruminire. A Lengemesék főszereplője, Vilkó is ilyesmi legényke, sok jellemfejlődés nála sem figyelhető meg, de üdítő színfoltja a regénynek legjobb barátja, Táltos személye. Táltos egy kicsi béka, aki megsérült ebihal korában, emiatt egyik lába kacska maradt, nem fejlődött ki rendesen. Társai gúnyolják és fel kell dolgoznia saját elkeseredettségét is, amit azért érez, mert attól fél, ilyen adottságokkal nem tud majd versenyezni és valódi segítője lenni Vilkónak. A főszereplő persze nemes szívű és hű barát, eszébe sem jut elhagyni Táltost és mellette áll, bátorítja, védelmezi, hogy végül együtt szerezzék meg a vágyott dicsőséget. Táltos akadályoztatottsága szervesen illeszkedik a történetbe, nem igyekszik előtérbe kerülni, ha úgy tetszik, mellékszál, mégis rendkívül fontos, új árnyalattal gazdagítja a regény szövetét.
Az érzékenyítő mesék valódi újdonsága az, hogy olyan, korábban főhősként egyáltalán nem szereplő figurák is megjelennek bennük, akiknek valamilyen nehézségük, akár testi fogyatékosságuk van. Hiába töprengtem, Csukás István csodálatos meséjén, a Süsün kívül nem jutott eszembe másik magyar mese, amely ennyire erősen domborítaná ki azt, hogy habár valaki más; a többiekhez képest látszólag kevesebb, itt például a fejek számában, de ez nem akadálya annak, hogy szívben, őszinteségben, kedvességben, bármi másban erősebb, példaértékű legyen a közösség számára.
Ezért tetszett különösen Sas Gabriella Nagy négyes című könyve, amely amellett, hogy toleranciára tanít, nagyon gördülékeny, élvezhető történet, pedig négy főszereplője közül három „nem átlagos” gyerek. Az egyik kisfiúnak artikulációs problémái vannak, gondot okoz számára a helyes kiejtés és a beszédértés. A másik fiúcska mozgássérült és autista is, míg a kislány ADHD-s, vagyis figyelemhiányos hiperaktivitás zavarral küzd. A bátyja „átlagos”, de időközben kiderül, valójában ő sem az. A tanulság röviden ennyi, hogy nem érdemes címkéznünk egymást, mert senki sem átlagos vagy különleges, és közben valamiért mindenki az. Ezt a borzasztóan leegyszerűsített tényállást szerencsére a szerző nálam sokkal izgalmasabban járja körül, lebilincselő kalandok során vezet el minket eddig az igazságig.
A könyv az 5-10 éves korosztályt célozza meg, és bár az első oldalon ott találjuk a szereplők felsorolását, pontos diagnózisukkal és legtipikusabb viselkedési formáikkal, ez inkább a szülőknek szól, mintsem a gyerekeknek. Az eseménydús könyvecske olvasása vagy hallgatása közben ugyanis könnyű elfelejtkezni arról, hogy ez a négy jó barát mitől is olyan szokatlan emberke. Hisz éppúgy kíváncsiak, kalandvágyók, lelkesek és tiszta szívűek, mint a legtöbb kisgyerek. Szeretnek játszani, együtt lenni, kirándulni, új dolgokat felfedezni, rejtélyeket megoldani; nagyon könnyű azonosulni velük. Azt gondolom, valahogy ilyen módon érdemes a témához nyúlni, ha azt szeretnénk, hogy „átjöjjön” az üzenet.
Hat darab, egy-egy estimesényi kaland körvonalazódik előttünk, fókuszában egy szeretett nagymamától kapott antik kulccsal és egy titkos átjáróval, amely egy másik világba vezet. A varázskapun túl ott az erdő, melynek bájos állatfigurái a szerző legjobban sikerült illusztrációi, diszkrét földszínekkel, néhány egyszerű vonallal láttatott, finom akvarellek; élmény gyönyörködni bennük. Az állatok itt tudnak beszélni, és kiderül, hogy óriási veszedelem fenyegeti őket. Azok a gyerekek, akik a mindennapokban valószínűleg speciálisan sok segítségre szorulnak, a regényben az állatok hasznára lesznek és fantasztikus képességeikkel megoldják a problémát. Fény derül ugyanis arra is, hogy a varázskapu túloldalán mindenkinek van rendkívüli képessége. Az autista, akinek kihívás a más emberekkel való kommunikáció, érti az állatok nyelvét, de van, aki szupergyors, elképesztően kreatív, vagy éppen hihetetlenül erős lesz. Felerősödik, észreveteti magát az a speciális képesség, ami egyébként is a kisgyerek sajátja, de talán ő maga sem tudatosítja.
Az összefogás, az egymás iránti szolidaritás erősen hangsúlyos, de egy pillanatig sem didaktikus vagy épp okító célzatú. Teljesen természetes, a sztoriba illeszkedő és életszerű, ahogy a barátai segítik a mozgássérült kisfiút a közlekedésben.
Ez egyszerűen egy fordulatos, lebilincselő mese, amelyben szinte észrevétlenül ragadhatja meg a gyerekek figyelmét az, hogy a könyv szereplői mellesleg, más szempontból sem éppen tipikus gyerekek. Nem ez a tény, mint kezelendő probléma áll a történet fókuszában, ahogy a Mantyusok esetében, vagy a fent említett edukációs kiadványokban. Nekünk egyáltalán semmi teendőnk sincs ezeknek a gyerekeknek a másságával. Ahogy ők elfogadják, használják és kibontakoztatják (szuper)képességeiket, úgy kellene nekünk is elfogadni ezeket az atipikus fejlődési sajátságokat, testi nehézségeket, hogy ők is erősnek és kompetensnek érezhessék magukat. És ha ez így lenne, akkor talán a következő, tavaszra ígért részben a vaddisznók problémáját is sikerülne rendezni és végül minden jóra fordulhatna. Én mindenesetre – a gyerekeim nevében is mondhatom – nagyon várom.
SAS Gabriella: Nagy négyes – kezdetek. A varázskapu rejtélye, Ideofocal Bt. kiadása, Hódmezővásárhely, 2019.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 25-i számában.)
