Ahol tegnap virág nyílott,
csíz dalolt víg éneket,
elszállt az ősz, mint a nyíl, ott
vélve vércse-rémeket.
Szomorúan búg az erdő,
korhadt levél ont szagot,
varjúkár szól, és a csergő
szarkapanasz – rossz fagott!
A vándorgyík kicsit késve
érkezett meg – jó nomád –,
a tölgyön egy repedésbe
rendezte be otthonát.
A borz kotor holt avarba,
gonddal gyűjti kincseit,
üreglakó, nincs zavarba’,
pedig fűtés nincsen itt!
Odvát zárja már a mókus,
a zimankó kint reked.
Majd a harkály kopog néki
friss erdei híreket.
Ásít a híd, a folyópart
álmos, a táj elpihen,
a szél játszik altatódalt
andalító-szelíden.
Száz zsák gyémánt lesz a bére,
hull majd sok-sok hódara,
ezüst vértben áll estére
a domb erdős oldala.
Kristálycukor lesz a fákon,
feldíszíti egy kobold,
és a csúcsi fenyőágon
ott tündököl majd a hold.
Pirosan parázslik pirkadatkor a nap,
Lilává lesz lassan az éj szürkesége,
Kopár kövek között egy juhpásztor halad,
Fehér gyapjas nyájat hajt a legelőre.
Zölden zizzen a fű, nyújtózik az erdő,
Csendjébe csicsereg sok madárlakója,
Színes szirmokat szór szanaszét a szellő,
Borzasan bólogat a bohó boróka.
Az afrikai ásóbékák köztudomásúlag nyári álmot alszanak, méghozzá majdnem egész évben. Csak akkor kászálódnak ki föld alatti kuckójukból, ha nagy ritkán arra téved egy kósza trópusi esőfelhő. Olyankor megmosakodnak a tócsákban, sitty-sutty családot alapítanak, és teletömik a bendőjüket bogarakkal meg poshadt pocsolyavízzel.
A halál, a gyász ma tabutéma. A szülők nem mernek a gyerek előtt beszélni róla, sokszor egymás között sem, hiszen rengeteg negatív érzés jár vele, veszélyesnek tűnik. Ha valaki gyászol, elvárjuk tőle, hogy minél előbb „továbblépjen”, ne maradjon ki sokat az iskolából, hosszabb szabadság nélkül álljon egyből munkába.