Felhők
Bárányfelhő száll az égen,
patyolat a tengerkéken.
Nem is bárány, habos orma
vitorlás, nagy hajóforma.
Fütyül a szél, böjti kánon
zúg az égi óceánon,
belekap a vitorlába,
madár sem ér a nyomába.
Honnan jöhet, merre tarthat?
Kikötőt csak földi part ad.
Több is jön még, tizenhárom,
s eltűnnek a láthatáron.
Figyelj, Hápi!
Le ne legeld a virágot,
arra kérlek, kiskacsám,
a megtépett és lerágott
tulipánok rínak ám!
De válassz egy szálat titkon
– nem oly nagy bűn az talán –,
névnapjára ott virítson
jó nagymamám asztalán!
Rongyos élet
Ronggyal tömött kócbabába
szerelmes lett egy huszár,
kinek kóró a két lába,
s a lova is csutkaszár.
Mátkája szemérmes fajta,
de ő bőszen udvarolt,
ám a szöszből pödört bajsza
minden csóknál útba’ volt.
Megunva, hogy reggel-este
korlátot meg tabut lát,
ollót fogott, és a beste
levágta a bajuszát.
Elhagyta őt a lány végül,
nem ment hozzá feleségül
– átkozva a világot,
többé vele ki nem békül,
mert hogy huszárt bajusz nélkül
ugyan biza, ki látott?
Az utca végén mesebeli volt a táj. Kis patak, mely az erdő mellett tóvá szélesedett. A patak partján tengernyi virág nyílt, kusza összevisszaságban tarkállt valamennyi, de mintha mégis a búzavirág lett volna túlsúlyban. A tavacskát nádas övezte, melyben ki tudja, milyen ritka madarak fészkeltek, a hangjuk alapján többféle lelhetett itt menedéket.
Ha Jakubecz Márta jelleme híven tükrözi a legutóbbi meseregénye történéseit, akkor én gondolkodás nélkül rábíznám a sorsomat. Sőt! Ha gyerek lennék, az ő könyvében szeretnék élni. A tisztaság Tüskevárában, tündérek és jóságos állatkák között. A tisztaság Tüskevára elnevezés a csodanádast illeti, ahol Kornél apó egyfajta Matula bácsi, a bölcs és jólelkű, magányos öregember.
De hát milyen a világ? Harmadnapra elfelejtik még azt is, hogy a világon volt. Ott van még a három. Van kikkel törődni. Itt van ez a Vándor! Nap mint nap keresni kell. Ahogy reggel kiment a házból, csak az esti szürkület vetette haza nagyobbacska korában. Most még kicsi, csak a sut tetején barangol összevissza, míg le nem pottyan a konyha földjére. Olyankor nagyokat nyekken, de mintha mi sem történt volna, tovább araszolgat, csontja se törik.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
– A divat az divat! Mindenki csak a műkorcsolyázásról beszél. A nyulacskák még nem sokra jutottak vele, komolytalan népség. Hanem a borzok meg a sündisznók! És miután elkészült a jégpálya, Medvét is láttam korcsolyázni. Micsoda nyolcasokat írt le, majd kipukkadtam a nevetéstől! De most elmondom, mi történt az öreg Vakondokkal. Ez igazán a csudák csudája.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy széles folyó. Annak a folyónak mind a két partján volt egy királyság. Egymással szemben állt az öbölben a két királyi palota, és kicsit távolabb a két lakótorony.
Miért utálta egymást a két királyság, már senki nem tudta, de ez volt a hagyományuk.