A medve jóllakottan megvakarta a hasát, és lefeküdt aludni (mintha nem aludt volna eleget). Tili Ródli hasához bújt, Szimor pedig Tili hasához.
Nagykifli, kiskifli, legkisebb kifli. Talán nem véletlen, hogy mindhárman kiflikről álmodtak. Tili álmában egy gonosz boszorkánnyal harcolt, és a fegyvere egy száraz kifli volt, amit úgy dobált, mint a bumerángot. Szimor azt álmodta, hogy egy száraz kiflivéget rágcsál. Ródli álmában kiflivé változott, amit egy éhes óvodás meg akart enni reggelire. Az óvodás gyanúsan hasonlított Tilire.
Másnap korán reggel ébredtek, és folytatták útjukat, amíg egy áradástól megdagadt folyóhoz nem értek. Szürkén és sebesen hömpölygött, és különféle dolgokat sodort. Elúszott előttük egy ágy, amin egy idős néni aludt. Talán észre sem vette, amikor kisodorta a szobából a víz. Az ágyat egy mézeskalácsház követte, aminek tetején fekete macska nyávogott. A mézeskalács ház után egy torony imbolygott el, mint egy hatalmas bója.
– Most mi lesz? – szimatolt Szimor a levegőbe, mintha bajszának fehér szálain mérlegelné a helyzetet.
– Mi lenne? Ródlinak ez meg se kottyan. Átviszel, Ródli?
A medve bólintott, és belegázolt a habokba. Az első néhány méter könnyen ment, de amikor a folyó közepére értek, valami megváltozott. Ródli süllyedni kezdett, mint egy léket kapott csónak, és hiába kapálózott kétségbeesetten.
Örvénybe kerültek. A kavargó víz a mélybe szippantotta a medvét. Tili elengedte a kantárt, és elvesztette Ródlit. A folyó a tengerbe sodorta őket. Nem is sejtették, hogy ennyire közel van a tenger. Nem hallották a moraját, nem érezték a só illatát és nem látták vagy hallották a vijjogó sirályokat.
Tili előtt hópelyhek jelentek meg a vízben. Meglepte, hogy itt is havazik. Aztán rájött, hogy a lebegő hópelyhek nem mások, mint apró medúzák. Alig látott a tengeralatti hóviharban, mintha felrázott hógömbbe zárták volna. Aztán hirtelen átölelte valaki. Emelkedni kezdett a tengerben, és csapzott haja hamarosan kibukkant a hullámok közül. A sapkája eltűnt valahol a vízben. Amikor letekintett, pikkelyes halfarokban végződő testet látott, és valaki átkarolta a mellkasát. Biztos volt benne, hogy a kis hableány mentette meg.
– Te a kis hab…? – kezdte, de amikor hátranézett, elakadt a szava.
– Én a kis habfiú vagyok – válaszolt a megmentője, aztán kiúszott vele a partra, és gyengéden a homokra fektette.
A habfiúnak rövid, barna haja volt, amibe zöld hínárok fonódtak. Szemhéja két kagyló volt, és szeme tengerzölden csillogott. Körmei helyén is kagylók nőttek, és bőrét vékony moszatréteg borította. Szája szederjes volt, mintha mindig fázna, és fülei úgy mozogtak, mint a halak kopoltyúja.
Ragyogott felettük a tavaszi nap. A fák rügyezni kezdtek, levelet hoztak, és virágokat bontottak. Mindezt egyetlen perc alatt.
– Kövöszönöm, hovogy megevementeventettél – suttogta Tili.
– Nincs mit. A vízi király fia vagyok. Arionnak hívnak, a kis hableány különben a nővérem, és már nem is olyan kicsi. Már habasszony. Lassan habnéni. De miért beszélsz olyan furán?
– Mevert nagyovon fávázom – vacogott Tili.
A habfiú tengerzöld szemével olyan melegen nézett rá, hogy Tili ruhája és haja néhány perc alatt megszáradt. Tili kivette kabátja alól a tojást:
– Ismerős nekem ez a tojás – sandított a lányra Arion.
– Tudod, kié?
– Talán tudom. De ha azé, akire gondolok, akkor remélem, hogy nem találod meg.
Szimor kidugta fejét Tili kabátzsebéből:
– Tengeri patkány lettem – cincogta. – Ki ez az ebihal?
– Szimor! – szólt Tili az egérre. – Beszélj szebben a megmentőnkkel! – rebegtette meg hosszú szempilláit a lány, és kezével megigazította kócos haját. – Velünk jössz? – kérdezte a kis habfiútól Tili.
– Nem mehetek – nézett halfarokban végződő testére végtelen szomorúsággal Arion. – Nekem a víz az otthonom. Neked a szárazföld.
– Nem lettél belém szerelmes, mint a kis hableány a mesében a hercegbe? – kérdezte Tili, és hangjában sértettség érződött. – Kezdem unni ezt az egészet. Először a herceg fordult vissza, most meg nem lett belém szerelmes a kis habfiú – motyogta magában.
– Sajnálom. A hableányos mese különben sem végződött valami jól – húzta el a száját Arion. – A nővérem csak az apám varázslatának köszönhetően úszta meg.
– Én a rajzfilmváltozatot láttam. Az jól végződött – szegezte állát a levegőbe Tili, és durcásan összefonta mellkasa előtt a karját.
– Nem tudod, mi lett a medvémmel? – Nem láttam a tengerben. Valószínűleg valahol partra vetette a víz.
Suhogást hallottak, és az égen megjelent egy óriási papírrepülő. Ereszkedni kezdett, és néhány méterrel Tili mögött leszállt. Tili odafutott, és széthajtogatta. A lepedő nagyságú papírdarabon két szó állt:
TILI & TILÓ
Az egyik az ő neve volt. A másik egy fiúé, akit még nem ismert.
– Ez meg honnan jöhetett? – nézett az égre a lány, aztán megcsóválta a fejét, és Szimorral a zsebében elindult a parton.
– Szia, és még egyszer köszönöm! – integetett Tili a kis habfiúnak. A fiú arcán türkizzöld csíkot húzott egy lepergő könnycsepp, majd egy csukafejessel eltűnt a hullámok között.
(Részlet a szerző Tili és Tiló című meseregényéből.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 8-i számában.)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!