– Felteszek még öt marcipános szaloncukrot és két mandarint.
– Tartom, és emelek három mézeskalácsszívvel.
Az apró kis házikóban remegett a fény. Csak a kandalló és néhány gyertyaszál világított, mégis minden jól látható volt, mert a hatalmas ablakon bevilágított a hóról visszaverődő holdfény. A tűz halkan ropogott, mire a ház fagerendái együttérző szisszenéssel válaszoltak. A kandalló előtt egy zöld fotel állt, rajta egy perzsamacska dolgozott serényen: mancsában villámgyorsan forgott a két kötőtű, épp egy sálat készített. Az anyag tekergett jobbra és balra, egészen befedte a padlót, mint egy szőnyeg, körbeölelte a bútorok lábát, felkúszott a szekrény tetejére, lelógott a csillárról, és eltűnt a bejárati ajtó alatt. Ez lesz talán a világ leghosszabb sálja, már most akkora volt, hogy be lehetne vele bugyolálni a Földet.
A konyhából átfütyült a teafőző, mire az asztalnál ülő öreganyó kedélyesen felkiáltott:
– Kész a tea! Terítsünk.
Mindkét játékos felfedte a lapjait, az anyó pedig nevetni kezdett.
– Akkor ezt megint én nyertem. – Ölelte magához az asztal közepén tornyosuló édességhalmot, majd felállt, és a konyhába indult. Mozgása meghazudtolta ráncait és ősz kontyát, léptei fürgék és könnyűek voltak, mintha csak a szél fújná hátulról. – Hogy kéred a teát?
– Édesen – mondta az asztalnál maradt öregember, aki még mindig a lapokat nézegette. Alakja kényelmetlenül görnyedt a parányi szobában, szinte betöltötte az egész teret. A háta széles volt, mint akinek óriási súlyt kellene megtartania, a kártyalapok pedig eltűntek hatalmas tenyerében. De a csizmája, az volt a legnagyobb. Hétmérföldes lábbeli volt az, amivel könnyedén átlép egyik házról a másik tetejére.
– Jól belehúztál – mondta Télapó, miközben a fotel felé fordult. Tarka Macska a Télapóra nézett, egyik szeme kék volt, a másik pedig zöld. Mancsában egy pillanatra sem álltak meg a kötőtűk, a sál egyre csak nőtt.
– Már így is késésben vagyok, Tél túl korán ébredt, és fáznak a gyerekek. Évek óta nem volt ekkora hó és fagy december elején, remélem, te is felkészültél.
– Hát persze! – nevette Télapó, és elcsent egy szaloncukrot a halom tetejéről. – Így lesz csak az igazi!
– Kész is van. – Jelent meg az öregasszony a konyhaajtóban. Egyik kezében egy tálcát tartott, rajta három csészével, a másikban pedig egy süteményestálat. Letett egy-egy csészét Tarka Macska és Télapó elé, majd az ablakhoz lépett. Letörölte a párát, hogy jobban kilásson. – Dolog van – mondta, és kitárta a hatalmas ablakot. Besüvített a szél, a tűz lángjai fodrozódni kezdtek, de a hőmérséklet nem változott, ugyanolyan meleg volt, mint előtte, épp csak fenyőillat kúszott a szobába.
Az anyó a sarokban álló ágyhoz lépett, és felemelte a párnát. Ez a mozdulat már sokkal lassabb volt, látszott, hogy nehéz terhet cipel.
– Segítek – állt fel Télapó, mire a ház falai megnyúltak, a tető pedig magasabbra ugrott, hogy elférjen.
– Nem – szólt az anyó. – Mindannyiunknak megvannak a maga feladatai. – Nézett a Télapó zsákjára, ami a sarokban feküdt. – Ha segíteni akarsz, mosogass el. De lassan indulnod kellene.
Az anyó az ablakhoz cipelte párnáját, felküzdötte a párkányra, és jól megrázta. Abban a pillanatban hatalmas pelyhekben kezdett hullani odakint a hó, az öreganyó pedig csak rázta és rázta, míg meg nem hallotta a beszűrődő gyerekkacagást. Mikor úgy döntött, hogy elég esett, összegombolta a huzatot, és visszacipelte az ágyhoz. A párna hatalmasat puffant, ahogy az anyó az ágyra dobta, ami nem is csoda, hiszen a tél összes maradék hópelyhe benne volt. Visszaült az asztalhoz, és megkeverte a lapokat. Épp osztott volna, mikor kivágódott a bejárati ajtó. –
Nagy baj van, Télapó! – rontott a házba egy feldúlt krampusz. Patái idegesen toporogtak Tarka Macska sálján, apró szarvacskái között hó ült meg a fején.
– Elromlott a szaloncukor-csomagoló? – kérdezte Télapó, miközben a teáját kortyolta.
– Nem!
– Nem elég aranyosak az aranydiók?
– Nem ez a gond!
– Megint összemostátok a kabátomat az ingemmel?
– Nem! Sokkal-sokkal rosszabb történt! A csizmafelmérésünk szerint a gyerekek közel fele nem rakta ki a csizmácskáját az ablakba. Azt hiszik, hogy a kijárási korlátozás miatt te sem mész!
A krampusz kifakadása után hatalmas csend lett a szobában, csak Tarka Macska kötőtűi csattogtak megállás nélkül.
– Hallod ezt, Holle? – pislogott a Télapó, majd mindketten nevetésben törtek ki.
Az ajtóban megjelent egy hajlott hátú, fekete krampusz, kezében egy csokor apró rőzsével, mire a másik félreállt.
– Mit mondott? Virgácsot nekik? – kérdezte társától. – Akkor gyűjtök még.
– Hagyd abba, minden évben annyit csinálsz, tele van a raktár velük, Télapó pedig a negyedét sem osztja ki – hangoskodott a fiatal krampusz.
– Ha nincs az ablakban a csizma, majd megkeressük. Lerakjuk az ajándékot az előszobában vagy a cipősszekrénybe vagy az ajtó elé, és akkor majd látják, hogy ugyan most sok dolog változik, de a Télapó mindig eljön – mondta Télapó, miközben egy sütit rágcsált. – Azt hiszem, tényleg ideje indulnom.
Az öregember szakálla a földet verte, ahogy lehajolt a zsákjáért. Papírzizegés hangzott a puttonyból, és megcsendült valami. A minden jó hangja volt ez, amit a gyerekeknek tartogatott.
– Viszlát, Holle, Tarka Macska! Holnap újra eljövök – búcsúzott a ház népétől Télapó, fejébe húzta sapkáját, és zsörtölődő krampuszaival a sarkában megindult a nagyvilágba.
Alakjukat Holle anyó kavargó pelyhei rejtették, a leskelődő gyerekek szeme elé pedig Tél karcolt jégvirágot az ablakokra. Érkezésüket csak Télapó hétmérföldes csizmájának dörgése és a krampuszok apró toporgása árulta el, ahogy az elfelejtett csizmák után kutattak.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 5-i számában.)
A Lávatag narancssárga sávja vakító fénnyel izzott a láthatáron. Rilex, Kunyi és Barmol néhány másodpercre megfeledkeztek minden bosszúságukról, és megbűvölten bámulták a fantasztikus jelenséget. Ám nemsokára felocsúdtak, és világossá vált számukra, milyen szorult helyzetbe kerültek. Bár a Lávatag még csak a távolban tűnt fel, máris olyan forróságot ontott, mely a dínók bőrét is perzselni kezdte. Kunyi pedig úgy érezte, mintha egy túlfűtött szaunába zárták volna.
A Lófrálóban ismét alkalmunk van jókat derülni a rokonszenves falusi emberek gesztusain, szokásain, rácsodálkozni falusi tájakra, hangulatokra, színekre, nevezetességekre. Már a borító is újabb kalandokkal teli falunézésre invitálja az olvasót, hegyeken-dombokon-lankákon át, gyönyörű időben, a mezők virágzásakor, s mire a falvakat végigjárjuk, beköszönt a tél, így a kötetből nem hiányozhatnak a karácsonyi ihletésű, meghitt hangulatú versek sem.
Hanem amikor az óriás nyújtózkodni kezdett és recsegő-ropogó tagjait az ég felé nyújtotta! Akkor volt ám nagy zsibongás és sikoltozás! Széjjelszaladt a három óriásbuckáról az összes nép, fejük fölött tartottak fazekat, kádat, amit találtak, hogy védjék magukat az ismeretlen veszély ellen. Mint a pitypangot a szél, úgy fújta el az embereket a rémület.
Én Gonoszvárosban születtem, azt mesélik, hogy réges-régen, amikor még Gonoszország létezett, Gonoszváros volt a fővárosa. Hogy annak előtte mi történt, valójában senki sem tudja, csak suttognak róla a mesélők. Mert Gonoszvárosban nem csak gonoszok élnek, persze ők vannak a legtöbben, de élnek itt hősök, szelídek, okoskodók, szépek, bűntelenek is néhányan, de nagyon zárkózottak, s a már említett mesélők. Ők csak halkan mesélnek, titokban, mert a gonoszok nem szeretik a mesét.
Acsai Roland Regény a csodaszarvasról című könyve az egyik legősibb és legváltozatosabb hun–magyar mítoszt dolgozza fel fiatalok számára élvezetes, izgalmas és humoros hangon. A regény a Zrínyi Kiadó új, az ifjúsági korosztálynak szánt sorozatának az első kötete. A kezdeményezés célja, hogy olyan új történelmi regények szülessenek, melyeket a fiatalok örömmel és érdeklődéssel olvasnak.
Tóth Krisztina gyerekverseit (egyéb szerzői érdemeiről most ne essék szó) azóta szeretem, amióta a Marci öltözik című versét olvastam és Halász Judit előadásában többször meg is hallgattam (pedig akkor még bőven nem született meg a fiam, Marci) – tudják, amelynek az utolsó szakasza így hangzik: „Segítség! Segítség! / Beszorult a Marci haja! / Csak az húzza a nadrágot / a fejére, aki hülye.”
Harcos Bálint meséi a gyermekkor leginkább magától értetődő és ezáltal legemlékezetesebb állapotaiba repítenek vissza: „A kert egyszerre volt nekik titokzatos és otthonos. Voltak kisebb völgyei-dombjai, felső része, alsó része, belső kertje, veteményese, gyümölcsöse, de mind összenőve, elvadulva; Ábel és Panni a lábuk alatt a folyondárban néha fölfedezték egy lépcső maradványát vagy egy pince szellőzőjét, ahova bemásztak.”
Hanna nem tudott elaludni. Hiába próbálkozott, nem jött a szemére álom, egyre csak azon törte a fejét, mindent bepakolt-e a bőröndjébe. Másnap ugyanis táborba készült. Az első ottalvós táborába! Izgult, milyen lesz, és egy kicsit félt is. Hátha mindenki ismer mindenkit, és nem lesz, aki mellé üljön a buszon. Vagy ott, ahol a tábor lesz, ugatós kutyákat tartanak. Vagy a fiúk olyan bolondok lesznek, mint a fiúk általában, és beledobják a folyóba.
A nyolcéves Alíz unatkozva üldögélt a napsütéses téli délutánon. A karácsonyfa díszei újra a padlásra kerültek, elfogyott a mézeskalács is, de azért még tél volt – csak hát már nem volt mire várni. Vége lett az ünnepeknek, kezdődtek az iskolai hétköznapok. A kislány szomorkodva bámult ki az ablakon a deres, ködös kertbe: Legalább most volna a születésnapom vagy a névnapom! Akkor megint várakozhatnék valamire!