Vöröskéry Dóra: Csizmák

– Felteszek még öt marcipános szaloncukrot és két mandarint.

– Tartom, és emelek három mézeskalácsszívvel.

Az apró kis házikóban remegett a fény. Csak a kandalló és néhány gyertyaszál világított, mégis minden jól látható volt, mert a hatalmas ablakon bevilágított a hóról visszaverődő holdfény. A tűz halkan ropogott, mire a ház fagerendái együttérző szisszenéssel válaszoltak. A kandalló előtt egy zöld fotel állt, rajta egy perzsamacska dolgozott serényen: mancsában villámgyorsan forgott a két kötőtű, épp egy sálat készített. Az anyag tekergett jobbra és balra, egészen befedte a padlót, mint egy szőnyeg, körbeölelte a bútorok lábát, felkúszott a szekrény tetejére, lelógott a csillárról, és eltűnt a bejárati ajtó alatt. Ez lesz talán a világ leghosszabb sálja, már most akkora volt, hogy be lehetne vele bugyolálni a Földet.

A konyhából átfütyült a teafőző, mire az asztalnál ülő öreganyó kedélyesen felkiáltott:

– Kész a tea! Terítsünk.

Mindkét játékos felfedte a lapjait, az anyó pedig nevetni kezdett.

– Akkor ezt megint én nyertem. – Ölelte magához az asztal közepén tornyosuló édességhalmot, majd felállt, és a konyhába indult. Mozgása meghazudtolta ráncait és ősz kontyát, léptei fürgék és könnyűek voltak, mintha csak a szél fújná hátulról. – Hogy kéred a teát?

– Édesen – mondta az asztalnál maradt öregember, aki még mindig a lapokat nézegette. Alakja kényelmetlenül görnyedt a parányi szobában, szinte betöltötte az egész teret. A háta széles volt, mint akinek óriási súlyt kellene megtartania, a kártyalapok pedig eltűntek hatalmas tenyerében. De a csizmája, az volt a legnagyobb. Hétmérföldes lábbeli volt az, amivel könnyedén átlép egyik házról a másik tetejére.

– Jól belehúztál – mondta Télapó, miközben a fotel felé fordult. Tarka Macska a Télapóra nézett, egyik szeme kék volt, a másik pedig zöld. Mancsában egy pillanatra sem álltak meg a kötőtűk, a sál egyre csak nőtt.

– Már így is késésben vagyok, Tél túl korán ébredt, és fáznak a gyerekek. Évek óta nem volt ekkora hó és fagy december elején, remélem, te is felkészültél.

– Hát persze! – nevette Télapó, és elcsent egy szaloncukrot a halom tetejéről. – Így lesz csak az igazi!

– Kész is van. – Jelent meg az öregasszony a konyhaajtóban. Egyik kezében egy tálcát tartott, rajta három csészével, a másikban pedig egy süteményestálat. Letett egy-egy csészét Tarka Macska és Télapó elé, majd az ablakhoz lépett. Letörölte a párát, hogy jobban kilásson. – Dolog van – mondta, és kitárta a hatalmas ablakot. Besüvített a szél, a tűz lángjai fodrozódni kezdtek, de a hőmérséklet nem változott, ugyanolyan meleg volt, mint előtte, épp csak fenyőillat kúszott a szobába.

Az anyó a sarokban álló ágyhoz lépett, és felemelte a párnát. Ez a mozdulat már sokkal lassabb volt, látszott, hogy nehéz terhet cipel.

– Segítek – állt fel Télapó, mire a ház falai megnyúltak, a tető pedig magasabbra ugrott, hogy elférjen.

– Nem – szólt az anyó. – Mindannyiunknak megvannak a maga feladatai. – Nézett a Télapó zsákjára, ami a sarokban feküdt. – Ha segíteni akarsz, mosogass el. De lassan indulnod kellene.

Az anyó az ablakhoz cipelte párnáját, felküzdötte a párkányra, és jól megrázta. Abban a pillanatban hatalmas pelyhekben kezdett hullani odakint a hó, az öreganyó pedig csak rázta és rázta, míg meg nem hallotta a beszűrődő gyerekkacagást. Mikor úgy döntött, hogy elég esett, összegombolta a huzatot, és visszacipelte az ágyhoz. A párna hatalmasat puffant, ahogy az anyó az ágyra dobta, ami nem is csoda, hiszen a tél összes maradék hópelyhe benne volt. Visszaült az asztalhoz, és megkeverte a lapokat. Épp osztott volna, mikor kivágódott a bejárati ajtó. –

 Nagy baj van, Télapó! – rontott a házba egy feldúlt krampusz. Patái idegesen toporogtak Tarka Macska sálján, apró szarvacskái között hó ült meg a fején.

– Elromlott a szaloncukor-csomagoló? – kérdezte Télapó, miközben a teáját kortyolta.

– Nem!

– Nem elég aranyosak az aranydiók?

– Nem ez a gond!

– Megint összemostátok a kabátomat az ingemmel?

– Nem! Sokkal-sokkal rosszabb történt! A csizmafelmérésünk szerint a gyerekek közel fele nem rakta ki a csizmácskáját az ablakba. Azt hiszik, hogy a kijárási korlátozás miatt te sem mész!

A krampusz kifakadása után hatalmas csend lett a szobában, csak Tarka Macska kötőtűi csattogtak megállás nélkül.

– Hallod ezt, Holle? – pislogott a Télapó, majd mindketten nevetésben törtek ki.

Az ajtóban megjelent egy hajlott hátú, fekete krampusz, kezében egy csokor apró rőzsével, mire a másik félreállt.

– Mit mondott? Virgácsot nekik? – kérdezte társától. – Akkor gyűjtök még.

– Hagyd abba, minden évben annyit csinálsz, tele van a raktár velük, Télapó pedig a negyedét sem osztja ki – hangoskodott a fiatal krampusz.

– Ha nincs az ablakban a csizma, majd megkeressük. Lerakjuk az ajándékot az előszobában vagy a cipősszekrénybe vagy az ajtó elé, és akkor majd látják, hogy ugyan most sok dolog változik, de a Télapó mindig eljön – mondta Télapó, miközben egy sütit rágcsált. – Azt hiszem, tényleg ideje indulnom.

Az öregember szakálla a földet verte, ahogy lehajolt a zsákjáért. Papírzizegés hangzott a puttonyból, és megcsendült valami. A minden jó hangja volt ez, amit a gyerekeknek tartogatott.

– Viszlát, Holle, Tarka Macska! Holnap újra eljövök – búcsúzott a ház népétől Télapó, fejébe húzta sapkáját, és zsörtölődő krampuszaival a sarkában megindult a nagyvilágba.

Alakjukat Holle anyó kavargó pelyhei rejtették, a leskelődő gyerekek szeme elé pedig Tél karcolt jégvirágot az ablakokra. Érkezésüket csak Télapó hétmérföldes csizmájának dörgése és a krampuszok apró toporgása árulta el, ahogy az elfelejtett csizmák után kutattak.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 5-i számában.)