Pocak hosszas keresés után az almafa tövében találta meg Cinit. Sajnos, a derék eb orra nem volt már a régi. Azelőtt csak beleszagolt a levegőbe, és máris tudta, hány macska jár az utcában, melyik szomszédnál mi fő a fazékban, merre tart a postás a levelekkel, és ha leszáll a bicikliről, sántít-e még a kutyaharapástól.
Cini éppen szunyókált. Ki sem nyitotta a szemét a kutya közeledtére, csak a bajsza rándult néha, az is csak egy szemtelen légy miatt.
– Nagy hírem van számodra, Cinikém! Ha ezt meghallod, egekig ugrálsz örömödben!
A macska kinyitotta az egyik szemét, de rögtön vissza is csukta.
– Megnyugtatlak, hogy nincs olyan hír a világon – dorombolta.
– De van! – vakkantotta Pocak. – Hosszas tépelődés, rágódás és megfontolás után úgy döntöttem, hogy te leszel az utódom!
A légy most Cini fülére szállt, de ő ügyet sem vetett rá.
– Hallottad? Te lehetsz az új házőrző!
Pocak összevonta a szemöldökét és megkerülte a macskát. Cini megbillentette a fülét, a légy elrepült.
– Én már öreg vagyok – folytatta a kutya. – Úgy döntöttem, nyugdíjba megyek. De a ház nem maradhat őrizetlenül. Kéne valaki, akinek átadhatnám a tudásomat. Egy másik kutya szóba sem jöhet, hát úgy gondoltam…
A macska ásított egyet, és tovább szunyókált.
– Te majdnem olyan ügyes és bátor vagy, mint én.
Cini a fülét sem billegette. Pedig már két légy bosszantotta.
– A hallásod tökéletes, karmaid félelmetesek.
Cini úgy tett, mint aki ezt sem hallja.
– Fogaid élesek, pillantásod tekintélyt parancsoló.
Cini álmában elmosolyodott.
– Ráadásul minden pörköltmaradék és csirkecsont neked jár ezután, amit eddig én kaptam a jó szolgálat fejében.
A macska egy pillanat alatt talpra ugrott, és megnyalta a száját.
– Komolyan?
– Úri becsületszavamra – bólintott Pocak jelentőségteljesen. Cini gyanakodva nézett rá.
– És mit kellene tennem? Talán ugatni? Mert azt száz csibemájért sem.
– Talán azt kihagyhatjuk – gondolkozott el Pocak. – De ha ráérsz, most rögtön elkezdhetnénk a kiképzést.
– Rengeteg fontos dolgom van – nyújtózkodott Cini –, de lásd, kivel van dolgod, vacsoráig a rendelkezésedre állok.
– Ez a beszéd! – vakkantott a kutya. Cini a nagy piros kapunál érte csak utol. Az eb felemelte jobb mancsát.
– Az első és legfontosabb szabály: ha valaki elmegy a házunk előtt, bele kell kapaszkodni a drótkerítésbe, és hangosan u… Izé, úgy csinálni, hogy ne legyen kedve bejönni. Vicsorogni, morogni, hatalmas cirkuszt rendezni.
– Fújni szabad? – kérdezte ásítva Cini. Egész éjszaka aludt, ettől napközben rendkívül elálmosodott.
– Fújni? – hökkent meg Pocak. De aztán felragyogott a szeme. – Hát persze. Tüzet, mint a sárkányok.
– Második szabály: ha bejön a postás, meg kell harapni!
– Muszáj?
– Okvetlenül. Ő a mi ellenségünk. Nyikorog a biciklije, az egyenruhájának kibírhatatlan szaga van és általában hagymát reggelizik.
Cini bólintott. Nem is olyan nehéz dolog a házőrzés. De Pocak vakkantással jelezte, hogy korántsem értek még a lecke végére.
– Egész éjjel virrasztani kell, és ha jön a betörő, lesből ráugorni, majd hangos u… ugrándozással felverni az egész házat.
– Betörő? – kérdezte Cini unottan. – Gyakran jár hozzánk?
Pocak elgondolkodott.
– Szerintem nem. De az nem jelent semmit. Bármikor benézhet hozzánk, és akkor nincs kegyelem, csak haddelhadd, rontom-bontom meg csihi-puhi.
– És miről ismerem fel? Olyan, mint a postás, csak nem tud éjjel aludni?
Pocak összehúzta a szemöldökét és morogni kezdett.
– Grrr! Lopakodva jár, mint a vadászó macska. Álarc van rajta. Magával viszi a kutyáknak... izé, a macskáknak odakészített csülökcsontokat…
Erre már Cini is ugrott egyet.
– Akkor jó lesz, ha nyitva tartjuk a szemünket.
– Én már nem – indult Pocak a bódéja felé. – Telihold volt, egész éjjel azt ugattam, hogy zavar a fényesség, kapcsolják le végre az égi lámpát. Sok sikert!
Cini egy kicsit még élesítgette karmait a meggyfa tövében, majd nekilátott mosakodni, mert egy valamirevaló házőrző adjon magára. Amikor kifényesítette a bundáját, felugrott a kerítés tetejére, hogy jobban lássa, ha idegen közeledik. De nem járt arra más, csak a barátja, Cecil, aki éppen egerészni indult.
– Nagy hírem van számodra, Cecilkém! Ha ezt meghallod, egekig ugrálsz örömödben!
– Nocsak! – mondta a kandúr. – És mi lenne az?
– Ha szereted a pörköltszaftot, megtanítlak házat őrizni!
Cecil megnyalta a szája szélét, miközben a farka kérdőjelet formázott.
– Gyere csak be hozzánk, mindent elmagyarázok.
Pocak régebben azonnal talpra ugrott, ha idegen macska lépte át a felségterületét, de most mélyen aludt az óljában. Az orra sem volt már a régi.
Hogy a két macska miről pusmogott, azt pedig senki sem hallotta.
Amikor a postás fél óra múlva megérkezett, döbbenten látta, hogy két macska hintázik a meggyfa alsó ágán. Lassan, komótosan kereste a levelet a táskájában, és amikor bedobta a postaládába, a cicák már két lábra állva pingponglabdát egyensúlyoztak az orruk hegyén.
– Képzelődöm! – gondolta, és gyorsan elbiciklizett.
Cecil elégedetten dorombolt.
– A cirkusz megvolt, már csak a betörő van hátra. Aha, már látom! Ott jön.
Egy idős bácsi lassan, aprókat lépkedve közeledett az úton. Látszott rajta, hogy nagyon fáj a lába.
– Nincs rajta álarc – súgta Cecil.
– Hát ez az! Biztosan így akar minket megtéveszteni – vélte Cini, és már iramodott is, hogy az idegen nyakába ugorva jól összekarmolja, ám a körme megcsúszott a frissen festett kerítésen, és visszahuppant a sárba.
– Jól megijesztettem, az biztos – mondta gyorsan a barátjának –, most ott áll rémülten, és azt se tudja, merre szaladjon. Fussunk mi is pár kört a ház körül, így vacsora előtt jól fog esni egy kis testmozgás.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!