Csík
Aki bújt, aki nem, én bújok,
keress meg iszapban, kövek között,
de vigyázz, mert fürge vagyok, mint a csík,
lemaradsz tőlem egy kicsit.
Lám, gyorsan nőnek a kicsik:
ez is csík, az is csík,
mindegyiken barna csík,
nem viselnek kalapot, se csákót.
Árterek, mocsarak, lápok…
Ha nem jössz velem, én lépek,
zivatar érkezik, kevés az oxigén, jobb,
ha elhúzom a csíkot.
Dunai galóca
Fejem pettyes, húsom veres,
ne az erdő szélén keress,
gyors folyású vízben élek,
egy gombával sem cserélek.
Fogam kampós, a szám széles,
ezért vagyok oly veszélyes
minden nálam kisebb halra:
nem fakadnak többé dalra.
Remek, hogy végül is némák,
s nem beszélik ki e témát.
Hál’ isten, én védett vagyok,
a szememben élet ragyog.
Fejes domolykó
Ha a köd gomolygó,
nem fut partra hullám,
a fejes domolykó
életkedve nullán.
Nem hull bogárpermet,
csillag sem vet szikrát,
víziszonytól szenved,
le nem rakna ikrát.
Férgek, rákok, csigák
most fel nem csigázzák,
el nem hagyja értük
medermélyi házát.
Világűr tengerén
apró a Föld bolygó,
ezért szomorkodik
a fejes domolykó.
Folyami géb
Ilyen folyam, olyan folyam,
horgászoknak haltanfolyam,
én meg kapkodom a fejem.
Kifognak és megmérnek:
gébek közt a leggébebb!
Megsütnek a vendégnek.
Mit nézel te egy gében?
Fény csillan a pengéden?
Bánjál vele gyengéden!
Hering
Hering, hering,
tudod-e, hogy rólad
rossz hír kering?
Neked túl hideg a Don,
túl szoros Bering,
a rímmel a neved
egybering.
Hering, hering,
miért van rajtad
pikkelyes ing?
Neked túl meleg a Duna,
túl zajos Peking,
halbölcsőd mitőlünk
messze ring.
Kősüllő
Hogyha kőből lennék,
becsapna a mennykő,
horgász foga törne:
„Nekem ilyen nem kő’!”
Visszadobna rögtön:
„Rúgja meg a sellő!”
De nem vagyok kőből,
serpenyőben sülök,
erről általában
későn értesülök.
Innen azt üzenem:
„Jobb étel a csülök!”
Küllő
Megáradt a Küküllő,
örül neki a küllő.
Süt a nap hét ágra,
de ő ezt nem látja,
lent él a fenéken,
mért jó ez, nem értem.
Sötét van odalent,
némi kis fény dereng,
a küllő feltekint,
mi lehet, ejnye, kint?
Bóbiskol, elmereng,
álmot hint rá a csend.
Lápi póc
Óc, póc, lápi póc,
népi neve ebhal,
ha csak egyszer nézel rá,
nincs is nála szebb hal.
Óc, póc, lápi póc,
esetleg a réti csík
– ha ünneplőbe öltözik –
lehet nála szebb kicsit.
Óc, póc, lápi póc,
számodra majd, kis vadóc,
Aranypikkely-díj terem
a halszépségversenyen.
(Ha meg nem jut hal-érem,
vaksi a zsűri, kérem!)
Szélhajtó küsz
Jól vagyok, kösz,
hajtom a szelet.
Azaz csak hajtanám,
ha egyszer kiléphetnék
a Balaton ajtaján.
Ha járnám a legelőt,
hogy vennék levegőt?
Az lenne pokol! Tyű,
mit ér ott a kopoltyú?
Hát a szelet hajtsa más,
mondjuk a szélmalom,
ha megállna végleg,
az nem az én bajom.
Nem vagyok más,
csak egy bökle,
ne bántson engem
a sorsnak ökle…
Jól vagyok, küsz!
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!