– Leállt a világ, te meg arra kényszerültél, hogy itthon maradj, holott az életmódod pont másról szólt: Olaszországból Görögországba, onnan meg Bulgáriába utaztál, vagyis oda, ahol a drámáidat lefordították és színre vitték. Mennyire volt nehéz hozzászoknod az új szabályokhoz?
– Minden hihetetlen gyorsasággal történt, gyakorlatilag óráról órára változott. Most, amikor beszélgetünk, tulajdonképpen Bécsben kellene lennem, a női művészek helyzetéről szóló konferencián, ahová Európából további négy írónőt hívtak meg. A szervezők két nappal az indulásunk előtt döntöttek arról, hogy felfüggesztik az eseményt. Másnap Ausztria teljes területén betiltották a zárt térben megtartott rendezvényeket, egy napra rá pedig bezártak mindent a szupermarketek és gyógyszertárak kivételével, utána a repülőjáratokat is törölték.
Nagyon rosszul esett, most meg teljes bizonytalanságban élek, hiszen nem tudom, hogy azokat a későbbi eseményeket, amelyeken ott kellene lennem, egyáltalán megtartják-e még. Áprilisban Isztambulban kellene műhelygyakorlatot tartanom, májusban pedig felolvasásom lenne Berlinben…
Bár nem szeretek egy napnál többet üldögélni otthon, elég gyorsan alkalmazkodtam az új szabályokhoz, mert csak így tudunk elkerülni valami sokkalta rosszabbat.
– Mire ihlet ez a járvány? Tudnál-e drámát írni ebből a nyersanyagból?
– Egyelőre nem érzem, hogy nagyon ihletett volnék. A múlt héten például semmi mást nem tudtam tenni, csak bambultam bele a hírekbe, az interneten és a tévében. Ezzel együtt az elszigeteltség a magánéletemre is hatással van, nem csak a szakmaira. De igyekszem a jó oldalát látni: éppen erre az időszakra terveztem, hogy több időt töltök itthon, megírom végre a doktori disszertációmat, amelyet júniusban kell befejeznem. Siránkoztam, hogy nem lesz időm, és lám, tökéletesek a feltételek.
Bizonyára, ha nem lenne határidős a dolgozatom leadása, most valami új drámán dolgoznék. De semmi esetre sem a koronavírusról szólna. Az otthon ülés nem nagyon szokott segíteni. Előtte sem tudtam napi két óránál többet írni. Körülbelül egy éve nem írtam semmit, és várhatóan október-novemberben fogok valami újat írni. Ez részben nagyon jó, mert legalább hiányozni fog az írás.
– Általában másféle világvégékről írsz, szereplőid zöme olyan fiatal, aki állandó személyes armageddont él meg. Mi ellen lázadnak?
– Elsősorban egy olyan valóság ellen, amelyet nem fogadnak el, elutasítják, de közben aránylag gyorsan találnak túlélési stratégiákat. A legszebb menedék a képzelet – ott szabadon tehetünk, amit akarunk, és csak az történik, amit akarunk. Amikor a külvilág éppen összedől, mindig ott van a belső világ, ahol el lehet bújni és álmodni.
– Drámáidból a felnőttek vagy hiányoznak, vagy infantilisek, a gyermekek koravének vagy a személyiségük túlságosan mélyen gyökerezik a valóság talajában. Mit eredményez társadalmilag ez az egyenlet?
– A modern társadalomban a gyermekek és felnőttek közötti határvonalak egyre halványulnak. A felnőttek jobbára egy örök gyermekkorban élnek, egyre egocentrikusabbak, miközben a gyermekekből egyre gyorsabban válik felnőtt. A jó dolog ebben az, hogy ők soha nem voltak közelebb egymáshoz. Lehet, hogy végre sikerül jobban kommunikálniuk is egymással.
– A nőiség is egyre problematikusabb. Így is ábrázolod a drámáidban. Mi hiányzik a „gyengébbik nemnek”, ahogy a nőket gyűjtőfogalommal gyakorta nevezik? Milyen értelemben gyengék, erőtlenek ők?
– Ezt most meg kell cáfolnom, mert úgy látom, hogy több az erős női szereplőm. A kritikusok feminista felütésekre is felfigyeltek a drámáimban, bár nem törekedtem tudatosan ezekre. A Zöld Macskában Biancát ugyan megölik, de távolságtartással tudja szemlélni helyzetét, Lena a Papírrepülőkben kiválóan feltalálja magát önállóan is, az anya A mosógépek átlagéletkorában a család valódi tartóoszlopa. A nő a Nőiségből sikeresen kigyógyul a kollégái támadása, a bullying traumájából, a Kétségbeesett jelzések a Plutó bolygóra című drámám női szereplői túlélnek különböző abúzusokat, az Eltűntek középpontjában pedig egyazon családhoz, de három különböző nemzedékhez tartozó erős nők állnak – a dráma három része egyébként az ő nevüket viseli, miközben mindhárom résznek van egy-egy férfi narrátora is, aki vagy nem született még meg, vagy már halott a cselekmény pillanatában. És ezzel csak néhány példát soroltam fel..
Lehet, hogy ezeknek a női szereplőknek közös gyengeségük az, ami egyébként a férfi szereplőimre is jellemző: nem fogadják el a valóságot, és hatalmas gyakorlatuk van abban, hogy dolgokat a szőnyeg alá söpörjenek ahelyett, hogy szembenéznének ezekkel.
– Az egyenlőség jegyében tekintsünk végig a férfi szereplőiden is, azon a színes palettán, amely a gazdag képzeletvilággal rendelkező, de pszichopatává váló fiatalemberektől egészen az általad megalkotott legvisszataszítóbb férfitípusig terjed: a bajszos, bélelt farmerdzsekis, vastag karikagyűrűs, fényes fekete cipős szeretőig. Miért betegek vagy minimum unszimpatikusak ezek a fura teremtmények?
– Előbb meg szeretném jegyezni azokról a fiatalokról, akiket itt említesz, hogy senki sem válik pszichopatává. Talán a legnagyobb hiba azt hinnünk A Zöld Macska Danijáról – aki megöl egy vele egykorú lányt –, hogy skizofrén, elmebeteg vagy pszichopata. Ő egyik sem ezek közül, a színháznak nem patológiai eseteket kell bemutatnia, hanem normális embereket, akik abnormálisan viselkednek szokatlan helyzetekben. Lehet, hogy egyes szereplőim furák, de vajon nincsenek-e valahányunknak ilyen fura pillanatai? Ha állandóan kedvesek lennénk meg tökéletesek, mindig példamutatóan viselkednénk, akkor… nem létezne színház.
De visszatérve a férfiakra: azt hiszem, hogy ők jó és rossz oldalukkal együtt vannak jelen, akárcsak a nők. Ami meg a bajszos, bélelt farmerdzsekist illeti, nem tudjuk, hogy ő milyen is valójában, hiszen egy gyermekszereplőm szűrőjén keresztül látjuk. A gyermekek pedig gyakorta nem fogadják el a szüleik új partnerét, ezt a fickót meg éppen egy ilyen kisfiú szemével látjuk, ezért tűnhet visszataszítónak. De az is lehet, hogy ő a valóságban egy rendes csávó…
– Brassói szászként gyökereidről, a német közösség jelenkori történelméről is írtál drámát, amelynek előadása kevéssel az általános leállásunk előtt több helyen turnézott – Segesváron, Szászmedgyesen, Brassóban, de Kolozsváron is –, és a „kaland” folytatódik majd a későbbiekben Erdélyben és Bukarestben. Milyen új színeket fedeztél fel a drámádban a turné során? Mit mondtak az emberek a felvetett témáról, a szászok erdélyi exodusáról a produkciót követő beszélgetéseken?
– A Sebestyén Aba által rendezett Eltűntek a marosvásárhelyi független színház, a Yorick Stúdió előadása, amellyel szerencsére négy erdélyi várost is sikerült bejárnunk még azelőtt, hogy a koronavírus-járvány előtt bezárták volna az összes előadótermet, játékteret. Itt elsőként azt kell elmondanom, hogy a prózaíróval és költővel szemben talán a drámaírónak a legközvetlenebb a kapcsolata a közönségével. Mert ha regényt írsz, nem láthatod az olvasódat, amint kinyúlik a kanapén a nappalijában, ahol közönyösen, unottan becsukja a könyvet az első tíz oldal után, vagy épp ellenkezőleg: megbabonázva, egyetlen éjszaka alatt kiolvassa. Drámaíróként ezzel szemben alkalmad nyílik arra, hogy közelről végigkövesd a közönség reakcióit, és én éppen ezt szerettem ezen a turnén.
Nagyon stresszelt, hogy vajon mi lesz a német közösség benyomása az előadásról. Marosvásárhelyen nagyon jól fogadták románok és magyarok, a német közösségnek pedig az a néhány tagja, akinek alkalma volt megtekinteni az előadást. Szászmedgyesen meghatotta az embereket a produkció, néhányan könnyeztek, de volt például egy úr, aki azt mondta, hogy az előadás rossz fényben tünteti fel a Romániából kivándoroltakat. Segesváron a szász evangélikus lelkész egészében azonosult az előadásban látottakkal, úgy érezte, a színpadon a saját történetét látja, nagyon meghatódott. Mindez pedig megalapozta a szülővárosomhoz szükséges bátorságomat, de még így sem volt elegendő ahhoz, hogy beüljek a terembe, ahol a szüleim és a helyi német közösség több tagja is nézte a produkciót. Egyben itt került sor az eddigi legsikeresebb közönségtalálkozóra. Az emberek rengeteg kérdést fogalmaztak meg, utólag pedig a Facebookon is jelezték, hogy nagyon vagány az előadás, és hogy követnék a turnéját. Ugyancsak Brassóban úgy vélte valaki, hogy nemcsak Erdélyt kéne végigjárnunk, hanem az ország déli részét is, ahol a téma kevésbé ismert. Aztán volt, aki éppen az ellenkezőjét állította: erdélyi körútra van szükség, mert Moldvában és délen az emberek nem tudnak azonosulni ezzel a történettel. Kolozsváron viszont azt kérdezte tőlem valaki, hogy kifejezetten ennek a szereposztásnak írtam-e a szöveget, mert nagyon úgy tűnt. Mondtam neki, hogy amikor elkezdtem írni, fogalmam sem volt a szereposztásról, sőt, még a próbák kezdetekor sem volt teljesen világos egy-egy helyen, hogy melyik szerepet ki játssza majd.
Viszont úgy látom, hogy a leggyakoribb nézői visszajelzés az, hogy az emberek felelevenítették saját történeteiket, és ezáltal azonosultak a színpadi sztorival. Ez egy olyan produkció, amelyen sokat lehet sírni és tapsolni is a legvégén, és olyan tekintetben is ideálisnak mondható, hogy a közönség és a kritika körében is sikere van… De persze mindig kíváncsi vagyok az újabb és újabb véleményekre.
A teljes interjú a Helikon oldalán olvasható.
