A festői angliai vidék számos izgalmas tudományos-fantasztikus történet helyszíne volt már. H. G. Wells Világok harca regényének marslakói a Surrey-ben található Woking kisvárosában kezdik meg bolygónk invázióját. John Wyndham 1951-es apokaliptikus novellájának, A triffidek napjának emberevő növényei elől menekülő szereplőink Dorsetben és Sussexben futnak az életükért. Mick Jackson spekulatív tévédrámája, az 1984-es Threads egy nukleáris támadás hosszútávú utóhatásait meséli el az észak-anglia Sheffield lakóinak szemszögéből. Az angol Chinese Room fejlesztőcsapat tehát ismerős hazai terepet választott különös történetük, az Everybody’s Gone to the Rapture kulisszájául.
Korábbi játékuk, a Dear Esther a skóciai Hebridák egyik kopár szigetére kalauzolt bennünket. Itt egy gyászoló özvegy szerepében, elhunyt feleségünk leveleit és naplórészleteit olvasgatva tárhattuk fel az asszony tragikus halálának okait és körülményeit. A játék minimalista kihívása és a fantasztikus részletességgel megvalósított környezete afféle szellemi előfutárként is felfogható, melynek stílusát később cinikusan sétaszimulátornak keresztelték el. Az Everybody’s Gone to the Rapture pontosan ezt a mintát követi, nem igényelve semmiféle ügyességi vagy harci készséget, nem kell tárgyakat gyűjtögetnünk, de még csak logikai feladványok vagy fejtörők elé sem állít bennünket. Többi műfaji társához hasonlóan a hangsúlyt a kutatásra, a felfedezésre és persze a történetre fekteti.
1984-ben járunk az angliai Shropshire egy fiktív, ám annál elvarázsoltabb völgyében, Yaughtonban. A hasonló nevű falucska melletti hatalmas obszervatórium bezárt kapuja előtt kezdünk, és mint játékosok nem tudjuk magunkról, hogy kik is vagyunk tulajdonképpen. Hamar világossá válik, hogy nincs senki a környezetünkben, akitől ezt megkérdezhetnénk, ugyanis a vidék teljesen elhagyatott. A környékről kifelé vezető utak hatósági zár alatt állnak, de rendfenntartókat sehol sem látunk. A falucska némelyik házára karanténmatricákat ragasztottak, némelyik pedig olyan benyomást kelt, mintha csak pár perce hagyták volna el a lakói. A célunk egyértelmű: ki kell derítenünk, hogyan és hová tűntek el az emberek. Ezen törekvésünkben több dolog is a segítségünkre van. A telefonokból és a rádiókból például közleményeket, beszélgetéseket, illetve rögzített üzeneteket hallgathatunk meg. Ennél izgalmasabb információforrásként szolgálnak a maguk után csíkot húzó, repülő fénygömbök. Ezeket követve a városka vagy a házak egy-egy pontjára érve rövid párbeszéd epizódokat nyithatunk meg, ahol a résztvevők homályos fénylényként jelennek meg. Ezek a lények Yaughton korábbi lakóinak a lenyomatai, újraélve pillanatokat az eltűnésüket megelőző órákból és napokból. Csevegéseikből nemcsak az idáig vezető eseményekről alkothatunk mozaikszerű képet, de visszatérő szereplőit követve egyéni történetüket is megismerjük.
Yaughton öt nagyobb területre oszlik és mindegyik terület egyegy szereplő köré épül. Ezek közül a két központi figura az amerikai Dr. Katherine Collins és férje, Stephen Appleton. A tudós házaspár az obszervatóriumban dolgozva fedezett fel egy fényjelenséget az éjszakai égen, melynek mintája lassan elkezdte megfertőzni az állatokat, majd az embereket. Bár a fertőzés csak náthaszerű tüneteket produkált, valójában annál sokkal súlyosabb hatása volt. Ennek a hatásnak a részleteit ismerjük meg a minden lében kanál Wendynek, a házasságtörő Lizzie-nek, a keserű Franknek és Jeremynek, a falu lelkészének történetéből. Megismerjük egymáshoz fűződő viszonyukat és a központi eseménytől független személyes drámáikat. Ezek prezentációja nem mindig teszi egyértelművé az egyes epizódokat, ám ahhoz pont elegendő információval szolgálnak, hogy sorsuk megszólítson bennünket. Megfogható testek és látványos gesztusok híján azonosulást mindössze a kiválóan eljátszott és az egyes szerepekhez ügyesen kiosztott hangokon keresztül kínál.
A nyolcvanas évek mindennapi vizualitását Rubik-kockákkal, BMX kerékpárokkal, képcsöves monitorokkal és Commodore 64 számítógépekkel megidéző kaland afféle magányos, virtuális skanzenként is felfogható. Az ambivalens befejezés és annak filozófiai felhangja azonban mégiscsak egy mélyebb történetet mesél el az ember erőfeszítéséről, hogy megtalálja és megértse helyét a világegyetemben.
(Everybody’s Gone to the Rapture. Platform: PC, PlayStation 4.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 3-i számában.)
