A Marvel Moziverzum mindössze tizenkét éves fennállása alatt átrendezte a látványos közönségfilmek piacának térképét. Az addig szórványos sikereket elért szuperhős-képregényekből készült filmadaptációk végre egyetlen nagy, összefüggő filmes univerzumban egyesültek mind kreatív, mind pedig üzleti szempontból. Ennek a mintája a képregényekben már évtizedek óta létezett, a Marvel Studios és annak vezetője, Kevin Feige annyit tett, hogy a módszert lefordította a lapgyártásról a filmgyártás nyelvére. A korábban szinte példa nélkül álló vállalkozásnak persze megvolt a maga nem elhanyagolható kockázata. Addigra ugyanis a Marvel-képregények legismertebb figuráinak, a Pókembernek, az X-Mennek vagy a Hulknak a megfilmesítési jogait már más stúdióknak adták el, a náluk maradt karakterek pedig kevésbé voltak ismertek a szélesebb közönség előtt. Szerencsére azonban a Marvelnél jobban senki sem ismerhette a saját portékájukat, így a 2008-as Vasember után új hősök egész garmadáját sikerült megmutatni és megszerettetni a képregények világában kevésbé járatos tömegekkel. Ez azonban nem valósulhatott volna meg, ha nincs a Vasember és annak remek fogadtatása.
A Marvel szuperhőseinek videójátékos kalandjai gyakorlatilag majdnem egyidősek magával a digitális szórakoztató formával, ám a virtuális valóság játékok ebből a szempontból még viszonylag meghódítatlan terepnek számítanak. Persze a rivális Detective Comics képregénykiadó vezérfigurája, Batman ezen a fronton is beelőzőtt már, hisz a 2016-os Batman: Arkham VR szinte az első virtuális játékok között jelent meg. A jó munkához idő kell elvét követve a Marvel nem siette el a dolgot, így a július elején megjelent Iron Man VR nemcsak technikailag, de tartalmilag is jelentősen felülmúlta a Sötét lovag rövidke kalandját.
Tony Stark, a Stark Industries elnöke és egyben vezető mérnöke fegyvergyártásából gazdagodott meg. S bár zseniális koponya, életvitele nem sokban különbözik a léha milliomosokétól. Egy meglehetősen drámai és transzformatív élményt követően visszavonul a fegyvertervezéstől és malibui villájában megépít egy hipermodern, röpképes vasember páncélt, amivel új célt is kijelöl magának: segíteni azokon, akik nem tudják megvédeni magukat. A játék kezdetén ott csatlakozunk be Tony életébe, hogy az első tesztrepülésre készül a páncél prototípusával. Ezen a ponton mindjárt le is kell szögeznünk néhány jellemzőt. A mozifilmben járatosabbak számára nem lesz ismeretlen a játék perspektívája, mely gyakorlatilag Tony belső nézete. A páncél sisakjából egy virtuális kezelőfelület mögül tekintünk ki a világba, a fejünkre helyezett szemüveg pedig hősünk fej mozgását irányítja. Ha már irányítás: a játék a konzol hagyományos távirányítója helyett a Move készüléket használja, mely egy külső kamerával követi az eszköz mozgását, így a karunkét és kezünkét is. Ez nagy mértékben növeli az immerziót, ugyanis Tony repülés közben a két karját használja manőverezésre, valamint a tenyeréből kilőtt repulsor nyalábokkal tanítja móresre a rosszfiúkat is. Nos a malibui sziklás magaspart felett tartott bemelegítő repülés során nemcsak a játék főcíme pereg le előttünk, de az is kiderül, hogy lesz-e elég erős gyomrunk a virtuális szárnyaláshoz, illetve feltárulnak-e a bennünk a tériszony tünetei. Ahogy azt a VR-játékokban szokták, az émelygést megelőzendő, a fejmozgást 45 fokos ugrásokban kivitelezhetjük, így a látási inger és az egyensúlyérzékelés közötti ellentétek keltette kinetózis, más néven utazási betegség nem jön létre. Mivel azonban kellő gyakorlattal ez a rosszullét leküzdhető, a játékokba rendszerint beépítik ennek a 45 fokos csillapító módnak a kikapcsolását is, ezáltal összefüggő és folyamatos mozgást biztosítva. Nincs ez másképp az Iron Man VR esetében sem, ám ennek a beállítását magunknak kell elvégeznünk, mert a játék alapban a kímélő móddal indul.
A bemelegítést követően Tony békésen utazik magángépén, amikor is a repülőt megtámadja egy titokzatos hekker és a drónjai. Az illető Ghostnak nevezi magát, és hősünket teszi felelőssé az összes áldozatért, akik a Stark Industries fegyverei által vesztették életüket. A szintén röpképes és a szilárd anyagokon is áthatolni képes ruhával felszerelt támadót ellenfelek egész hada követi még. Ezek némelyike ismerős lehet a későbbi Marvel filmekből, ám akadnak köztük olyanok is, akiket csak a képregényekben jártasabbak tudnak azonosítani. Alaposan fel kell ám kötni hozzájuk a vasnadrágot, mert az Iron Man VR még közepes fokozaton is embert próbáló ügyességet kíván. Az összecsapások fergetegesek, egyszerre rengeteg célpont támadhat ránk, akik vagy amik között a sebezhetőségük, illetve a veszélyességük mentén villámgyorsan priorizálnunk kell. A kihívás nehézsége miatt a 6-7 órás játékidő könnyen a háromszorosának is tűnhet, ami a VR-játékok jellemző rövidségének tükrében akár pozitívumként is felfogható.
(Iron Man VR. Platform: Play-Station 4.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 15-i számában.)
Játékmenet vonatkozásában a Resistance a Terminátor-játékok eddigi legösszetettebb darabja. Műfaját tekintve egy belső nézetes lövöldözős akciókaland, és ilyet már láttunk a sorozatban korábban is, ám az élményt más játékokból ismerős mechanizmusokkal igyekszik színezni.
A honi játékfejlesztés története nagyjából egyidős a videójátékok születésének hőskorával. A nyolcvanas évek számos magyar készítésű játékot, fejlesztőcsapatot vagy épp független tervezőt ajándékozott a világnak. Akik annak idején itt a Kárpát-medencében Commodore 64-en kezdték a videójátékozást, szinte biztosan hallották a tehetséges esztergomi programozó, Rátkai Attila nevét.
A nyomok egy különös, eldugott londoni óraüzlethez vezeti őket, ahol a tulajdonos idős házaspár megmutat nekik egy öreg órát, melyben egy másik időgép van elrejtve. Ennek segítségével tíz évet utaznak előre az időben, ahol idősebb önmagukkal szembesülve egy olyan sötét jövő várja őket, melyet csak ők tudnak helyrehozni.
Az egyes kritikusok szerint folytathatatlan játékhoz olyan folytatás készült, mely nemcsak mer elvonatkoztatni elődjétől, de azt is tudja, hogyan őrizze meg a varázslatot, amitől az kiválóan működött. Nemcsak a generáció egyik legjobb játékát sikerült megalkotni, de talán a narratív videójátékok jövőjének hírnökeként is üdvözölhetjük.
Pókember gúnyájában szabadon bejárhatjuk, ugrálhatjuk, akrobatikusan belenghetjük a metropoliszt, futhatunk toronyházak falán, potyázhatunk autók tetején vagy épp metróra is szállhatunk. Az utazgatás élvezete mellett persze a játéknak egyéb érdemei is vannak. Ezek közül az egyik legnagyszerűbb a többször is megcsavart, helyenként drámai, de a legtöbbször könnyed és humoros történetvezetés.
A misztikus elemekkel és rejtélyekkel megfűszerezett történet Csehország festői vidékére, az erdős Morvaországba kalauzol bennünket. Ide érkezik meg autóval Daniel, aki az iskolából délután elkóborolt lánya, Stela telefonját követi. Már a főcím előtti bevezetőből megtudjuk, hogy a kislány egy elhagyott helyen tartózkodik, ahol nincs éppen biztonságban.
A Pathfinder történetei Golarion képzeletbeli világában játszódnak, melyet a fantasy műfajának számító ikonikus szerzetek népesítenek be: varázslók, törpék, elfek, sárkányok és még sorolhatnánk. Ennek a birodalomnak az egyik szeglete, a vad és zabolátlan Lopott vidék, melyet északról Brevoy, délről pedig a Folyami Királyságok határolnak. Bár mindkét szomszéd tett már erőfeszítéseket a Lopott vidék feltérképezésére, de még mindig sorra bukkannak újabb ősi romokra, illetve elhagyott tárnákra.
A The Last of Us ereje persze nemcsak a rezdülésekre képes arcmodellezésben mutatkozik meg. A két főhős karakterének, és ami még ennél is fontosabb, egymáshoz fűződő viszonyának az íve az, ami a siker valódi kulcsát rejti. A műgonddal megálmodott személyiségek és az aprólékosan kivitelezett grafikai megoldások együttesen már nemcsak képesek voltak arra, hogy érzelmeket közvetítsenek, de érdemben mesélhettek veszteségről, reményről és persze az erőszakról is.
A 1920-as évek második felében, a nagy gazdasági világválság idején járunk. Történetünk főszereplője Charles Reed, a nyugalmazott haditengerészeti búvár, aki ma a magánnyomozó mesterséget űzi. Mélytengeri vízióktól gyötörve, hajóval érkezik a massachussettsi Oakmont városába, melynek legszebb napjai már oly rég elmúltak, hogy talán sosem voltak.