„jaj én vagyok az ómega s az alfa”
Babits Mihály
Dolán György a szlovákiai kortárs magyar képzőművészet jelentős alakja, multimediális művész, aki mögött immáron, több mint három évtizedes alkotói korszak áll. Még alig indult el festői pályája, 1983-ban – amikor lediplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán –, két év múlva, 1985-ben, élete egyik meghatározó időszaka vette kezdetét; Líbiába költözött, ahol gyermekorvos felesége mellett meglehetősen szabad művészéletet élhetett, öt éven át. Afrika, a Szahara, az őskor, a perzsa kultúra óriási hatással volt a fiatal festőre. Líbia más szempontból is sok tanulsággal szolgált, műemlékeiben, múzeumaiban felvonult a történelem; az ősembertől a törzsi művészetekig, kultúrák halmozódtak egymásra; a berber, a görög, a római, a keresztény, az iszlám. Nem volt egy békés korszak az ott töltött idő, hiszen ottlétük második évében, 1986- ban, az USA és Líbia közötti feszültség következményeként, az USA bombázni kezdte Bengázit és Tripolit is.
2020 januárjában, a művésznek Átjárók címmel nyílt kiállítása a pozsonyi Magyar Intézetben. A kiállítás címe a doláni művészet egyik kulcsszavaként is felfogható. Dolán vérbeli posztmodern művész, aki időben és térben is átjárókat épít, saját vizuális logikája szerint merít a különböző kulturális forrásokból, stílusirányzatokból, a „radikális eklektika” (A. B. Oliva) híve, mely az olasz transzavantgárd alapeszméje volt. A líbiai évek lehetővé tették számára, hogy ne csak a könyveiből, az olvasmányaiból táplálkozzon, született „időutazóként” a múlt értékei között kutathasson, hanem új, megfogható matériákra is lelhessen, melyek képei szerves részeivé válhatnak. Ezekben, a művész által kazettáknak nevezett, pszeudo-múzeumi tárlókban a sivatagban talált nyílhegyek, dárdahegyek, kavicsok kulturális corpus delicti-ként kísérték a barlangfestészeti idézetekkel teli festett háttereket. Miközben a nyolcvanas években sok európai festő előszeretettel alkalmazta a plextollal kevert homokot, a gazdag fakturális hatások miatt, vagy, hogy a házfalak málladozó vakolataira, a városi graffitikre hajazzanak, addig Dolán kedvére válogathatott a sokszínű sivatagban, hogy a maga által gyűjtött homokkal beszórja festményeit, melyek nem a városi falakat, hanem az őskori képeket, a barlangok falait voltak hivatottak megidézni. Ezekből a festett hátterekből ered a doláni színvilág, Afrika napszínei, a sárgák árnyalatai, ma is domináns szerepet játszanak a hol széles gesztusokkal megfestett, máskor finom rétegekből felépített képeken. Ráadásul a művész jól ismerte Csontváry művészetét, hiszen diplomamunkáját is róla írta, s akkor Afrikában, a valóságban is megtapasztalhatta azokat a fény- és színviszonylatokat, melyek a Napút festőjét inspirálták.
Dolán festészete érzéki, anyagszerető, expresszív és filozofikus. Kedvére válogat a kultúrtörténet és művészettörténet szimbólumaiból, s teremt mellé újakat. Újakat, mert a velünk élő történelem is foglalkoztatja, ahogy foglalkoztatta Líbiában is, hiszen miközben az őskori vadászok nyílhegyeit gyűjtötte, a feje fölött robotrepülők bombázták Miszrátát. Akarva-akaratlan egymásra vetítődött a múlt és a jelen, képein, installációiban, performanszaiban megjelentek a töltényhüvelyek, az olajos hordók is. „A jelen összeért bennem a múlttal. Éreztem a kultúra folyamatosságát!” – ahogy ő maga fogalmazott egyszer. De Dolán György a jövővel is parolázik. Néhány éve festményei egy részét láthatatlanná tette, oly módon, hogy ráapplikált egy hungarocell lemezt, melyen egy-egy kis felhasított résen át kilátszott a kép. A hungarocell négy-öt évtized múltán eltűnik, mert a levegőn lassan felbomlik. Ekkor válnak láthatóvá ezek a festmények, egy réteg elpusztul és megszületik valami új. Ez a dolgok alfa ómegája.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. karácsonyi számában)
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
„Nagyon nem értek egyet azzal, hogy ha valakinek fontos a nemzeti hovatartozása, akkor megpróbálják negatívan megbélyegezni. Nem tetszik, de tudomásul kell vennünk és együtt kell élnünk ezekkel a hangokkal, amelyek akár ösztönzőek is lehetnek a józanul gondolkodó, a nemzetét féltő, értékeket mentő, hagyományokat megőrző ember számára” – mondja Bárdos Gyula. A felvidéki Csemadok országos elnökével a magyar kultúra sajátosságai mellett Esterházy Jánosról és a Beneš-dekrétumokról is beszélgettünk.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Mindenki másképp reagált a COVID-19 rohamos terjedésére, és más-más tevékenységgel tette önmaga számára elviselhetővé a 2020. március 10-től június 15-ig terjedő időszakot. H. Nagy Péter aktív kutatásba kezdett a vírushelyzet kulturális hatásairól és célul tűzte ki, többek között, az irodalmi és filmes járványtematika feldolgozását. Az irodalomtörténész, szerkesztő, popkultúra-kutató munkájának eredménye a Karanténkultúra és járványvilág című kötet lett, mely 2020- ban jelent meg, a Prae Kiadó gondozásában.
H. Nagy Péter saját elmondása szerint nem tud a naplóírással azonosulni, mégis valami hasonló került ki a kezéből a Karanténkultúra és járványvilág című mű kiadásával. Vajon hogyan hat a vírus az irodalomra? Erre és még sok más kérdésre válaszolt nekünk H. Nagy Péter irodalomtörténész, egyetemi oktató.
Az ember által alkotott műveket – nagyságukat, mélységüket – sohasem a szerint mérték, mely korban, vagy hol, a világ mely sarkában, szegletében íródtak. Értékük, időtállóságuk, sokszor csak évtizedek, évszázadok múltával mérhető. Mégis, amikor letűnt korok távolából vizsgálunk egy művet, annak irodalmi értékét, hajlamosak vagyunk arra, hogy a már általunk ismert valóságnak és tényeknek, a mű megírását felvezető vagy kísérő történéseknek olyan jelentőséget tulajdonítsunk, mely abban a korban, melyben játszódnak, még egyáltalán nem látszanak.