Nagy T. Katalin: A kezdettől a kezdetig – Dolán György művészetéről

2021. január 03., 09:39
Dolán György: Barlangban (1995)
 A képre kattintva galéria érhető el.

„jaj én vagyok az ómega s az alfa”

Babits Mihály

 

Dolán György a szlovákiai kortárs magyar képzőművészet jelentős alakja, multimediális művész, aki mögött immáron, több mint három évtizedes alkotói korszak áll. Még alig indult el festői pályája, 1983-ban – amikor lediplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán –, két év múlva, 1985-ben, élete egyik meghatározó időszaka vette kezdetét; Líbiába költözött, ahol gyermekorvos felesége mellett meglehetősen szabad művészéletet élhetett, öt éven át. Afrika, a Szahara, az őskor, a perzsa kultúra óriási hatással volt a fiatal festőre. Líbia más szempontból is sok tanulsággal szolgált, műemlékeiben, múzeumaiban felvonult a történelem; az ősembertől a törzsi művészetekig, kultúrák halmozódtak egymásra; a berber, a görög, a római, a keresztény, az iszlám. Nem volt egy békés korszak az ott töltött idő, hiszen ottlétük második évében, 1986- ban, az USA és Líbia közötti feszültség következményeként, az USA bombázni kezdte Bengázit és Tripolit is.

2020 januárjában, a művésznek Átjárók címmel nyílt kiállítása a pozsonyi Magyar Intézetben. A kiállítás címe a doláni művészet egyik kulcsszavaként is felfogható. Dolán vérbeli posztmodern művész, aki időben és térben is átjárókat épít, saját vizuális logikája szerint merít a különböző kulturális forrásokból, stílusirányzatokból, a „radikális eklektika” (A. B. Oliva) híve, mely az olasz transzavantgárd alapeszméje volt. A líbiai évek lehetővé tették számára, hogy ne csak a könyveiből, az olvasmányaiból táplálkozzon, született „időutazóként” a múlt értékei között kutathasson, hanem új, megfogható matériákra is lelhessen, melyek képei szerves részeivé válhatnak. Ezekben, a művész által kazettáknak nevezett, pszeudo-múzeumi tárlókban a sivatagban talált nyílhegyek, dárdahegyek, kavicsok kulturális corpus delicti-ként kísérték a barlangfestészeti idézetekkel teli festett háttereket. Miközben a nyolcvanas években sok európai festő előszeretettel alkalmazta a plextollal kevert homokot, a gazdag fakturális hatások miatt, vagy, hogy a házfalak málladozó vakolataira, a városi graffitikre hajazzanak, addig Dolán kedvére válogathatott a sokszínű sivatagban, hogy a maga által gyűjtött homokkal beszórja festményeit, melyek nem a városi falakat, hanem az őskori képeket, a barlangok falait voltak hivatottak megidézni. Ezekből a festett hátterekből ered a doláni színvilág, Afrika napszínei, a sárgák árnyalatai, ma is domináns szerepet játszanak a hol széles gesztusokkal megfestett, máskor finom rétegekből felépített képeken. Ráadásul a művész jól ismerte Csontváry művészetét, hiszen diplomamunkáját is róla írta, s akkor Afrikában, a valóságban is megtapasztalhatta azokat a fény- és színviszonylatokat, melyek a Napút festőjét inspirálták.

Dolán György

Dolán festészete érzéki, anyagszerető, expresszív és filozofikus. Kedvére válogat a kultúrtörténet és művészettörténet szimbólumaiból, s teremt mellé újakat. Újakat, mert a velünk élő történelem is foglalkoztatja, ahogy foglalkoztatta Líbiában is, hiszen miközben az őskori vadászok nyílhegyeit gyűjtötte, a feje fölött robotrepülők bombázták Miszrátát. Akarva-akaratlan egymásra vetítődött a múlt és a jelen, képein, installációiban, performanszaiban megjelentek a töltényhüvelyek, az olajos hordók is. „A jelen összeért bennem a múlttal. Éreztem a kultúra folyamatosságát!” – ahogy ő maga fogalmazott egyszer. De Dolán György a jövővel is parolázik. Néhány éve festményei egy részét láthatatlanná tette, oly módon, hogy ráapplikált egy hungarocell lemezt, melyen egy-egy kis felhasított résen át kilátszott a kép. A hungarocell négy-öt évtized múltán eltűnik, mert a levegőn lassan felbomlik. Ekkor válnak láthatóvá ezek a festmények, egy réteg elpusztul és megszületik valami új. Ez a dolgok alfa ómegája.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. karácsonyi számában)