A magyar széppróza napját a Magyar Írószövetség kezdeményezésére 2018 óta ünnepeljük, Jókai Mór születésnapján, február 18-án. Kárpát-medence-szerte irodalmi programokat és ünnepi műsorokat rendeznek, a gálaműsort pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartják, ahol – többek között – egy igen nemes vetélkedésen is összemérhetik pennájukat az írók: a felkért szerzőknek ugyanis a helyszínen kiválasztott címre kell viszonylag rövid idő – egy óra – alatt a helyszínen novellát komponálniuk.
Idén Csender Levente, Király Farkas és Szilágyi-Nagy Ildikó mérkőztek meg, a tizenegy címlehetőség közül pedig végül A három márványfej lett a feladat. A zsűri (Erős Kinga, Mezey Katalin, Nagy Koppány Zsolt, Rózsássy Barbara és Szentmártoni János) az első díjat Csender Leventének, a másodikat Szilágyi-Nagy Ildikónak, a harmadikat pedig Király Farkasnak ítélte oda, többször is hangsúlyozva, hogy igen nehéz volt a döntést meghozniuk.
Meggörbült törzsű, öregedő fák állnak a Kőmál oldalában, kapaszkodnak a homokkődombon megült vékony talajban. Ugyan számunkra teljesen világos, hogy előbb-utóbb bokrok, még azután már csak füvek fogják uralni a terepet, amint idővel lemossa az esővíz a humuszt a kőről, de ez a fák kitartását nem lankasztja. A lombok alatt kövezett ösvények kanyarognak, itt-ott kidőlt-bedőlt korláttal, máshol korlát nélkül. Helyenként rétegszellőztető kutak porladó betongyűrűit látni. Nem mondhatni, hogy lepusztult volna a hely, inkább csak azt, hogy méltatlan egykori önmagához. Felújításra szorul, szokták írni az újságírók a helyi lapokban.
A domb aljában, annak is a szélén, épp tízlépcsőnyire a Kőmál alatt futó úttól éli végnapjait az egykor A Víg Darázshoz ajánlott kocsmának helyet adó bodega. Méghozzá a surmóbb fajtából való, amolyan pléhkonténerforma. Vidám élet folyt odabent sok éven keresztül, a mindenkori betérőkön kívül számos bejáratott kocsmabútor is ott tengette délutánjait-estéit. Az ital olcsó volt, valamennyit hitelbe is lehetett kapni, mellé melegszendvics is szerepelt a kínálatban, na meg a konténer egyik fala mellett három gép sorakozott: két pókerautomata meg egy gyümölcsös játékgép. Utóbbiak számítottak a legnagyobb vonzerőnek a törzsvendégek szemében. Akik tisztelték egymást rendesen, s e tisztelet erősebb volt a nyereségvágynál is: ha valamelyikük bedobált egy kisebb vagyont a gépbe, és elfogyott a pénze, a többi játszani vágyó koma inkább megvárta, míg emberünk hazamegy, majd újabb pénzzel visszatér, minthogy nyomban rájátsszon, és elnyerje azt, amit a sors – mi más – a másiknak tartogat.
Ezek a férfiak – csak férfiak gyakorolták e szenvedélyt a Víg Darázsban – hittek abban, hogy létezik valamiféle felsőbb erő, amit hol szerencsének, hol valami másnak neveztek, amelyik isteni erővel bíró igazságszolgáltatóként előbb-utóbb meghozza számukra a nagy nyereményt, ami után soha többé nem kell majd a gépekbe dobálniuk a pénzt. Ezeket a kegyelmi pillanatokat mindegyikük előre meg vélte érezni, úgy hetente egyszer, amikor is nagyobb téten nagyobb összeget játszott meg. Ám a megérzéseik koraiak voltak, senki nem tudott olyan jól duplázni a pókergépen, hogy az kidobja álmai vagyonát. A gyümölcsös gép pedig egyszerűen hajthatatlan volt, nem volt hajlandó rendesebb gyümölcssorokat és -oszlopokat kipörgetni, nem beszélve az értékesebb harangokról, BAR feliratú téglalapokból meg hetesekről. És főleg minden játékos álmáról, a rózsaszín márványból faragott gorgófejekre emlékeztető hármas hetesek seregéről.
Csender Levente | A három márványfej
A Veszett Emberben kefekötők, tévészerelők, kés- és ollóélezők lézengtek, akik egykor értettek valamihez, volt mesterségük, de mára már idejétmúltak, nem kellettek senkinek, ezért hát beültek az időtlenségbe, mert a Veszett Emberben mindegy volt, hogy hétköznap van vagy hétvége, nappal van vagy éjjel, ott lakott az időtlenség.
De aztán eljött az a bizonyos ősz. Amolyan párásabbféle idő volt, amikor az ember a szabad idejét már inkább beltéri programokkal tölti ki, mintsem szabadtériekkel. Kánya ilyen napokon szokott benézni a Víg Darázsba. Érdekes fiatalember volt: nem ivott sokat, de nem is keveset, nem beszélt sem túl sokat, sem keveset – s ha néha rákattant a gyümölcsös játékgépre, szinte biztos, hogy nyert. Kitartóan játszott hat-hét órán keresztül, ha kellett, isten tudja, miféle pénzből (hogy dolgozott, abban mindenki biztos volt, ám hogy mi volt a munkája, abban senki), és minden alkalommal nyert egy keveset. Nem voltak ezzel gondok, a tulaj mindig kifizette e kis nyereményeket, mert ezzel másokat is szerencséjük próbálgatására ösztönzött, no meg Kánya sem vitte messzire a kapott pénzt, hanem helyben befektette, meghívta a cimboráit erre-arra, mintha nem akarta volna kivinni a nyereményt a Darázs ajtaján.
Olyan nap volt az, amelyik semmi izgalmat nem ígér, sem napsütést, sem esőt, de még egy közepesebb focimeccset sem – semmit, amitől az emberfia kicsit nevethetne, esetleg szomorkodhatna. Kánya aznap is a Darázs felé vette útját. A lokálban nem volt semmi különös: ugyanazok az arcok ültek az asztaloknál, mint legtöbbször az utóbbi évtizedben, ugyanazt itták, esetleg ették, mint mindig. Kányát meglátva a tulaj már nyitotta a sört és töltötte a rumot – ugyanolyan változatlan lendülettel, mint amilyen változatlan lelkesedéssel vette át tőle a fiatalember. Ma játszasz?, kérdezte Kányát. Játszom, Guszti bácsi, töltse fel a szokásossal. Merthogy az induló összeg is mindig ugyanannyi volt.
Kánya nagy rutinnal nyomkodta a gombokat. Nagyobb téten játszott, aztán kicsiben, aztán megint nagyon – próbált valamiféle rendszert meglátni abban, hogy milyen sorrendben követik egymást a különböző gyümölcsök meg egyéb képek. Ám egyszerre megtelt a képernyő: előbb három márványfej egy sorban, aztán három egy oszlopban, végül pedig kilenc mezőből nyolcban hármas hetesek virítottak. Az összes kocsmabútor a géphez tolult, megtekinteni a csodát és gratulálni Kányának. Csak Guszti arcáról hervadt le a mosoly: Fiam, ez annyi, mint a nejem félévi bére. Ennyit most nem tudok adni. Várnod kell egy-két hetet, azalatt elrendezem, rendben?
*
Sok idővel később külföldi rendszámú autóból szállt ki az az érdeklődő, akivel az ingatlanos egyezkedett a valaha szebb napokat látott bodega megvételéről. Az üzletember kinézetű idegen körbejárta a kocsmát, a kis teraszt, megrángatta a kerítést, benézett az udvari vécébe. Aztán a helyiség története felől érdeklődött.
– Kocsma volt itt régebben, kis családias lokál. Nem is volt vele semmi baj, mígnem sokat nyert játékgépen valaki egyik este – kezdett mesélni az ingatlanos. – Túl sokat, végül is. Mesélik, megegyezett a tulajdonossal, hogy később kapja meg a nyereményét, majd távozott. Csakhogy ezután a tulaj állítólag felhívta egy szekuritis ismerősét, hogy hagynák jól helyben a piros baseballdzsekis és -sapkás fickót, amikor hazaindul a diszkóból. Helyben is hagyták; annyira becsületes munkát végeztek, hogy másnap a piros kabátost a folyóban találták meg. Ám valamiért a tulaj fiának a hullája volt az – gondolom, hasonlóan voltak öltözve. A tulaj, amint megtudta, agyvérzésben szörnyet halt. Az özvegye árulja a helyiséget azóta is. De nem kell senkinek. Pedig olcsó, és remek a fekvése, abszolút megéri akár szakmai, akár pénzügyi befektetésnek.
– Mikor is történt mindez? – faggatja az üzletember.
– Ó, rég, úgy bő tizenöt, ha nem húsz éve.
Az öltönyös töpreng.
– Nézzük meg belülről – kéri.
Odabent minden változatlan, csak kissé fakó, poros meg pókhálós.
– Megveszem – mondja az ügynöknek. – És mi lett azzal, akit eredetileg el kellett volna tüntetni?
– Úgy tudom, eltűnt magától.
– Értem – közli az üzletember.
Odabent látja a fiúkat az asztalok körül, látja a három játékgépet is. Meg Guszti bácsit, amint kérdi: Ma játszasz? Meg később, a diszkóban Guszti fiát, amint ki tudja hányadszorra mondja neki: – Te Kánya, meddig könyörögjek még, add már el nekem azt a kurva dzsekid, annyit fizetek érte, amennyiből három másik kabátot vehetsz…
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 29-i számában.)
