Meggörbült törzsű, öregedő fák állnak a Kőmál oldalában, kapaszkodnak a homokkődombon megült vékony talajban. Ugyan számunkra teljesen világos, hogy előbb-utóbb bokrok, még azután már csak füvek fogják uralni a terepet, amint idővel lemossa az esővíz a humuszt a kőről, de ez a fák kitartását nem lankasztja. A lombok alatt kövezett ösvények kanyarognak, itt-ott kidőlt-bedőlt korláttal, máshol korlát nélkül. Helyenként rétegszellőztető kutak porladó betongyűrűit látni. Nem mondhatni, hogy lepusztult volna a hely, inkább csak azt, hogy méltatlan egykori önmagához. Felújításra szorul, szokták írni az újságírók a helyi lapokban.
A domb aljában, annak is a szélén, épp tízlépcsőnyire a Kőmál alatt futó úttól éli végnapjait az egykor A Víg Darázshoz ajánlott kocsmának helyet adó bodega. Méghozzá a surmóbb fajtából való, amolyan pléhkonténerforma. Vidám élet folyt odabent sok éven keresztül, a mindenkori betérőkön kívül számos bejáratott kocsmabútor is ott tengette délutánjait-estéit. Az ital olcsó volt, valamennyit hitelbe is lehetett kapni, mellé melegszendvics is szerepelt a kínálatban, na meg a konténer egyik fala mellett három gép sorakozott: két pókerautomata meg egy gyümölcsös játékgép. Utóbbiak számítottak a legnagyobb vonzerőnek a törzsvendégek szemében. Akik tisztelték egymást rendesen, s e tisztelet erősebb volt a nyereségvágynál is: ha valamelyikük bedobált egy kisebb vagyont a gépbe, és elfogyott a pénze, a többi játszani vágyó koma inkább megvárta, míg emberünk hazamegy, majd újabb pénzzel visszatér, minthogy nyomban rájátsszon, és elnyerje azt, amit a sors – mi más – a másiknak tartogat.
Ezek a férfiak – csak férfiak gyakorolták e szenvedélyt a Víg Darázsban – hittek abban, hogy létezik valamiféle felsőbb erő, amit hol szerencsének, hol valami másnak neveztek, amelyik isteni erővel bíró igazságszolgáltatóként előbb-utóbb meghozza számukra a nagy nyereményt, ami után soha többé nem kell majd a gépekbe dobálniuk a pénzt. Ezeket a kegyelmi pillanatokat mindegyikük előre meg vélte érezni, úgy hetente egyszer, amikor is nagyobb téten nagyobb összeget játszott meg. Ám a megérzéseik koraiak voltak, senki nem tudott olyan jól duplázni a pókergépen, hogy az kidobja álmai vagyonát. A gyümölcsös gép pedig egyszerűen hajthatatlan volt, nem volt hajlandó rendesebb gyümölcssorokat és -oszlopokat kipörgetni, nem beszélve az értékesebb harangokról, BAR feliratú téglalapokból meg hetesekről. És főleg minden játékos álmáról, a rózsaszín márványból faragott gorgófejekre emlékeztető hármas hetesek seregéről.
De aztán eljött az a bizonyos ősz. Amolyan párásabbféle idő volt, amikor az ember a szabad idejét már inkább beltéri programokkal tölti ki, mintsem szabadtériekkel. Kánya ilyen napokon szokott benézni a Víg Darázsba. Érdekes fiatalember volt: nem ivott sokat, de nem is keveset, nem beszélt sem túl sokat, sem keveset – s ha néha rákattant a gyümölcsös játékgépre, szinte biztos, hogy nyert. Kitartóan játszott hat-hét órán keresztül, ha kellett, isten tudja, miféle pénzből (hogy dolgozott, abban mindenki biztos volt, ám hogy mi volt a munkája, abban senki), és minden alkalommal nyert egy keveset. Nem voltak ezzel gondok, a tulaj mindig kifizette e kis nyereményeket, mert ezzel másokat is szerencséjük próbálgatására ösztönzött, no meg Kánya sem vitte messzire a kapott pénzt, hanem helyben befektette, meghívta a cimboráit erre-arra, mintha nem akarta volna kivinni a nyereményt a Darázs ajtaján.
Olyan nap volt az, amelyik semmi izgalmat nem ígér, sem napsütést, sem esőt, de még egy közepesebb focimeccset sem – semmit, amitől az emberfia kicsit nevethetne, esetleg szomorkodhatna. Kánya aznap is a Darázs felé vette útját. A lokálban nem volt semmi különös: ugyanazok az arcok ültek az asztaloknál, mint legtöbbször az utóbbi évtizedben, ugyanazt itták, esetleg ették, mint mindig. Kányát meglátva a tulaj már nyitotta a sört és töltötte a rumot – ugyanolyan változatlan lendülettel, mint amilyen változatlan lelkesedéssel vette át tőle a fiatalember. Ma játszasz?, kérdezte Kányát. Játszom, Guszti bácsi, töltse fel a szokásossal. Merthogy az induló összeg is mindig ugyanannyi volt.
Kánya nagy rutinnal nyomkodta a gombokat. Nagyobb téten játszott, aztán kicsiben, aztán megint nagyon – próbált valamiféle rendszert meglátni abban, hogy milyen sorrendben követik egymást a különböző gyümölcsök meg egyéb képek. Ám egyszerre megtelt a képernyő: előbb három márványfej egy sorban, aztán három egy oszlopban, végül pedig kilenc mezőből nyolcban hármas hetesek virítottak. Az összes kocsmabútor a géphez tolult, megtekinteni a csodát és gratulálni Kányának. Csak Guszti arcáról hervadt le a mosoly: Fiam, ez annyi, mint a nejem félévi bére. Ennyit most nem tudok adni. Várnod kell egy-két hetet, azalatt elrendezem, rendben?
*
Sok idővel később külföldi rendszámú autóból szállt ki az az érdeklődő, akivel az ingatlanos egyezkedett a valaha szebb napokat látott bodega megvételéről. Az üzletember kinézetű idegen körbejárta a kocsmát, a kis teraszt, megrángatta a kerítést, benézett az udvari vécébe. Aztán a helyiség története felől érdeklődött.
– Kocsma volt itt régebben, kis családias lokál. Nem is volt vele semmi baj, mígnem sokat nyert játékgépen valaki egyik este – kezdett mesélni az ingatlanos. – Túl sokat, végül is. Mesélik, megegyezett a tulajdonossal, hogy később kapja meg a nyereményét, majd távozott. Csakhogy ezután a tulaj állítólag felhívta egy szekuritis ismerősét, hogy hagynák jól helyben a piros baseballdzsekis és -sapkás fickót, amikor hazaindul a diszkóból. Helyben is hagyták; annyira becsületes munkát végeztek, hogy másnap a piros kabátost a folyóban találták meg. Ám valamiért a tulaj fiának a hullája volt az – gondolom, hasonlóan voltak öltözve. A tulaj, amint megtudta, agyvérzésben szörnyet halt. Az özvegye árulja a helyiséget azóta is. De nem kell senkinek. Pedig olcsó, és remek a fekvése, abszolút megéri akár szakmai, akár pénzügyi befektetésnek.
– Mikor is történt mindez? – faggatja az üzletember.
– Ó, rég, úgy bő tizenöt, ha nem húsz éve.
Az öltönyös töpreng.
– Nézzük meg belülről – kéri.
Odabent minden változatlan, csak kissé fakó, poros meg pókhálós.
– Megveszem – mondja az ügynöknek. – És mi lett azzal, akit eredetileg el kellett volna tüntetni?
– Úgy tudom, eltűnt magától.
– Értem – közli az üzletember.
Odabent látja a fiúkat az asztalok körül, látja a három játékgépet is. Meg Guszti bácsit, amint kérdi: Ma játszasz? Meg később, a diszkóban Guszti fiát, amint ki tudja hányadszorra mondja neki: – Te Kánya, meddig könyörögjek még, add már el nekem azt a kurva dzsekid, annyit fizetek érte, amennyiből három másik kabátot vehetsz…
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 29-i számában.)
Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.
Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.
Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer.
Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?
Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart.
Legendák terjednek az újságírók között, hogy vajon miképpen alakulhatott meg a Kelet Az Új Nyugat folyóirat. Mivel az alapítás után húsz évvel csatlakoztam a szerkesztőséghez, így szokásommá vált, hogy kérdéseket tegyek fel ezzel kapcsolatban a munkatársaimnak. Tudni kell rólam, hogy még csak két éve kezdtem el újságírással foglalkozni. Ám a kollégáim sem tudnak többet, mint én, talán csak egyikük-másikuk, de persze ők sem mondhatják el. Miért? Mert titok övezi az alapítók kilétét, vagy csupán nem szeretnék, hogy megtudjuk, ki kicsoda volt akkortájt.
De íme, az ajtó nyílik. Apám érkezik. Vállára vetett kabátban belép és körülnéz. Az aranyozott székek, karcsú lábú, kecses asztalkák, festmények világa nem az övé. De apám, ez az én szülőm, minden képtelen helyhez és helyzethez azonnal, dühítően és villámgyorsan alkalmazkodik. Shit!, mondom magamban, nem változott. Nem remélhetek semmit tőle. Csak pénzt. De azt nagyon.
Klára azt kérte, csak fehér virágokat vigyünk a temetésére. Nem valami ötletes. Ha én lettem volna a helyében, kékeket vagy feketéket kérek, hogy a rokonoknak ne legyen olyan könnyű dolguk. És ragaszkodtam volna hozzá, hogy ne legyen a temetésen pap – utálom a papokat –, és hogy rendes zenét játsszanak, ne azt a templomi nyavalygást. Talán Vangelist. Vagy valami sötét, kétségbeesett rockot.