Fazakas Barna: Felhőséta III. (50 × 50 cm, 2018)
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit. Mert meg kellett látogatnia a szeretteit, ha már ő utoljára maradt a sorban. Mind elmentek: a lánya, a férje, a szülei. Ráadásul Isten pokoli fájdalmakat szórt rá. Néha éjszakákon keresztül hangosan ordított, de már nem keresett menedéket a doktoroknál. Általában hajnalban összeszedte minden erejét, s kimerészkedett a felhők zátonyait nézni, s fénylő tekintettel bámulta, ahogyan a képzelete szülte hajók vitorlákat bontanak, s messze röppennek egyenesen a Mennyekbe, ahol már őt is várja a családja.
*
A lány az államvizsgájára készült. 1986-ban ő volt a legcsinosabb a környéken, s imádta a fényt. Így éppen azon a napon, amikor Csernobilban megállt a felhők lélegzete attól a robbanástól, amit egy atomreaktor idézett elő, reggeltől késő estig a kertben olvasgatta az orosz irodalom remekeit. Néha rácsodálkozott egy-egy mondat szépségére, és ilyenkor a hátára fordulva lenyűgözte az égi bárányok vonulása. A nap azon a délután vöröses korongként öltött formát Isten fazekasműhelyében, és irányt tévesztve nem akart lenyugodni. Amikor a lány végül elment evezni, hogy kitisztuljon a feje, s gondosan agyának rekeszeibe rendezze a megszerzett érzéseit, már nagy cseppekben hulltak alá az Angyalok könnyei, s a víz csöndjében nem hallatszott, csak az evezők ütemes dobolása, ahogyan a földi tükörben szétkergetik az ég fodrait.
*
A kisgyermek ujjongva tapsolt, amikor elindult a gőzös. – Látod, apa, ma nem törött el a vonat kereke! – kiáltotta, s a kiskorú kéményseprő orcája egyre több pernyemorzsát nyelt el, hiszen a dédiékhez hosszú volt az út. Valamikor az 1960-as évek közepén történt, hogy egy maci kiröpült a vonat ablakán, s magával vitte a kislány összes bánatát és örömét is, hogy az út mellett landolva egy férfi karjaiban leljen új otthonra, aki azon a napon éppen a fellegek keringőjére járt táncot a vasúti sínek mentén. Mert „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett”, gondolta az édesapa és szája szögletéből legördült egy boldogságfelhőcske, ami aztán röpülni kezdett, s sziporkázva millió darabka lufira szakadt, hogy minden egyes embernek jusson egy vattacukornyi felhőpamacs boldogság.
*
Az anyakönyvvezető majdnem leállította a szertartást, mert a leendő férj és feleség annyira kacagtak, amiért végre együtt hódíthatják meg a világot, hogy az esküvő csaknem elmaradt. De ha már megjelentek, a mennyei nászmuzsika hihetetlenül lebilincselte őket, s, ahogyan kimondták az Igen-Igent, fénybóbitáik szétterültek a városon, s aznap majális hangulatú felhők lepték el az emberek lelkét. És május volt. 1988-at írt a kalendárium. Négy esztendővel később egy nő állt kezében egy csecsemővel egy koporsó mellett. A férjét temette. Egykori mosolygós szeméből ömlöttek a fájdalomkönnyek, s záporként árasztottak el mindent, mi útjukba került: földet és eget. És ömlött az eső. A 39 fehér liliom úgy illatozott a családi koszorún, mint a valaha volt legfinomabb parfüm. Aztán egyetlen hét alatt megőszült, és nem értette, miért éppen vele történt ez a tragédia. A szorongás és rettegés felhői kockázatos utakon áttörték lelkének határait, és örökre beköltöztek szívének egy zugába. 29 esztendős volt mindössze. A fellegekből pedig egyre csak ömlöttek, záporoztak az árvaság hangjai.
*
Intermezzo
Az özvegy édesanya lelkében villámszekercék táncoltak, sötét fellegek járták haláltáncukat és szétterültek mindenütt, ahol járt. Nem voltak többé szavai a gyászra, sem a boldogságra. Szitakötők szárnyai keringtek a feje körül, de testetlen létük porba zuhant, és káprázatnak tűnt a valóság. Tébolyító volt a körülmények és megalázó a jelen röpte. Drámai módon kommunikáltak vele az ismerősei és félelmeik, kétségeik mind-mind visszaszálltak rá, amikor azt kérdezték, hogyan fogja felnevelni egyedül és annyi adóssággal, amit a férje hagyott rá, a gyermekét. Ekkor már csupán az anyai nagyszülők éltek, de a nagyapa tüdejében szétfolytak a tumorok, így kellett árvaságban szembenéznie az élettel. Azzal az elszántsággal azonban senki sem számolt, ami a csillagok fölé repítette, hogy legalább a felhők szárnyaiból kölcsönvegyen egyet, hogy élni tudjon. Tudta, hogy ki kell tartania és mindenáron küzdenie szükséges még legalább két évtizedig. Így gyermekének mindent megadva egy albérletben kezdték az új életüket, mert a lakásukat elárverezték. Annyi szeretettel, örömmel és boldogsággal éltek ezentúl ők ketten, amit ritkán adatik meg a teljes családoknak is. Pedagógusként pontosan tudta, milyen galaktikák adattak meg a kicsinek, s egészen addig röpítette, míg messze-messze, az Óperenciás-tengeren és egy óceánon is túl szerzett diplomát sok évvel, s még több törődéssel később.
*
Még egy közjáték
Az embernek, ha van legalább egyetlen katonája, aki harcostársa az életben, akkor biztos lehet abban, hogy bármilyen akadályokat gördít is útjába az élet, túl fogja élni azokat, s ha nem is lesz belőle, csak egy ember, aki ismeri a Tejutat, s távcső nélkül is tájékozódik a csillagok között, akkor megnyerte saját életének értelmét. Ennél pedig nem kívánhat többet senki sem. Ellenben, ha már nincsen, aki vele járja az élet zátonyokkal és sziklaszirtes fellegekkel teleírt könyvét, akkor elképzelhető, hogy örökre elveszett.
*
Az asszony a lánya kórházi ágya mellett állt. Ahogyan ránézett, tudta, hogy ezt a betegséget nem éli túl. A filmes premier plán, ami rögzült az agyában, vakvágányokat, zöngést és zümmögést, Gaia pusztulását, ábrákat és festményeket, az aranymetszést és annak hiányát és síri csöndet vetített szüntelenül egyetlen állókép formájában… Stílusgyakorlatokat mindig ugyanarra: a Kaszás hatalmára és a Sorsra… És énekelt. Egyfolytában egy altatót dalolt, amikor engedte a kórházi személyzet. Ezt a vihart már nem akarta túlélni. Kihajózott a háborgó óceánra és hagyta, hadd sodorják minél messzebb a mennykövek dárdái. – Csak huszonöt éves! – üvöltötte zokogva. Isten! Hallasz? Ne vedd el! Vigyél engem…
*
Az orkánok felhőtáncai ezen az éjjelen ismét lecsaptak az öregasszony derekára és csípőire. Testét betakarták emlékeinek felhői, lágyan átkarolták és álomba ringatták. Látomásai voltak. Valahol fönt az égben körtáncot jártak szerettei. Kis libegő pelyhekben vakítóan fehér arcaik kirajzolódtak és arra kérték, várja meg az ő idejét. És lepergett előtte az élete: a gőzös, az atomreaktor robbanása, a házassága, a gyász évei, a gyermeke felnőtté válása, halála és a tánctanárság átka. Soha többé nem fájt immár semmilyen testrésze sem. Mosolyogva aludt el örökre.
