Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül. Nem értettem, mire ez a felhajtás, hiszen pár nap, és lezajlik a cirkusz, aztán mind hazamehetünk. Ha anyám nem erősködik, lehet, hogy el sem indulok. Aztán teltek a napok. Az itteni házat javítgattam, figyeltem a híreket. Másnap már alig engedték ki a férfiakat a határon, csak a dollár szavára hallgattak. A szabolcsi kisfaluban, ahol házat vettünk, jól tudták, hogy ki vagyok, így azonnal kaptam alkalmi munkákat. A polgármester is megkeresett, hogy ha valamire szükségem van, csak szóljak, ő segít mindenben.
Erzsike nem akart jönni, nem akarta a gyermeket elszakítani az iskolától, a barátoktól, de fél év után csak beadta a derekát. Ismertük az itteni életet, minket már nem ukránoztak. Csak úgy hívtak, hogy Pisti, aki odaátról jött. Annak előtte sokat gyötrődtem emiatt, nehezen értették meg, hogy miért haragszom, ha ukránnak mondanak. Nyáron már együtt voltunk, csak anyám nem akart átköltözni. Járogatott vendégségbe, de azt mondta, hogy őt onnan fogják eltemetni, apám mellé. Hiába mondtuk neki, hogy messze van még az, és korai a halálra gondolni, de ragaszkodott a szülőföldhöz. Én néha kibicikliztem a határhoz, ha kellett, segítettem az önkénteseknek, ha nem, akkor csak nézelődtem. Eleinte a sok, milliókat érő autót, aztán az embereket, végül már csak a beregszászi hegyet kémleltem. Anyám egyre betegebb lett, és tavaszra apám után ment. Én ültem a konyhaasztalnál, és nem tudtam, mihez kezdhetnék. A temetés napján megfordult a fejemben, hogy átszökök. Kimentem a zöldhatár közelébe. Túl közel nem mehettem, katonák járkáltak. Erzsike és Vicuska elment a temetést intézni, legalább ők mehetnek. A halotti tor után rendet rak, kipiheni magát, aztán jön vissza. Jön haza. Otthonról. Hány ezren gondoljuk most ezt így. De az én anyámat úgy temetik el, hogy nem állhatok a koporsója mellett. Amint átlépném a határt, már vinnének is a frontra, mint a szomszéd Bécit. Ő hazament, amikor meghalt az apja. Azt mondják, hiába mondta, hogy temetésre megy, nem érdekelte őket, már a határról elvitték, azóta nem lehet tudni róla semmit. Pedig, ígérte a határőrnek, hogy a temetés után jelentkezik a hadseregbe, de nem hittek neki. Én is így járnék. Álltam az úton, és tizenegykor, amikor a temetés kezdődött, elkezdtem énekelni: Tebenned bíztunk eleitől fogva… Nem bírtam a könnyeimmel. De az első két versszakot el kell énekelni temetéskor. Aztán elindultam haza. Gyalog. Toltam a biciklit, már nem tudom, hogy meddig. Majd, amikor magamhoz tértem, felültem rá, és tekerni kezdtem, közben anyám arca volt előttem. A mosolya, a szigorú tekintete, a ráncai. Megkértem Erzsikét, hogy fényképezze le, hogy még egyszer láthassam. Ez lesz az én anyám, egy halott a képen. A sírját gondozzák majd a rokonok, meg Erzsike is megy, amikor tud, de ki tudja, mikor vihetek egy csokor margarétát neki. Azt szerette nagyon, mert arról kapta a nevét.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Schlachter Mór az utolsó dudari szódás volt. Ő is, mint az összes eddigi szódás Gyurka az első dudari – néhány, de megbízható forrás szerint az első magyar – ember egyenesági leszármazottja. Benne is, mint az összes elődjében izzott a munkálkodás utáni vágy. Mór éhezett, mohón vágyta azt, hogy kiderüljön különleges sorsot szánt neki az Isten. Aztán amikor egy péntek reggel azt érezte, szíve egy részeg zenekar taktusára dobog, tudta, eljött az idő.