Lőrincz P. Gabriella: Margaréta

2023. október 27., 13:32
Nemes Fekete Edit: Távozó – Fotó: Molnár Edvárd

Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül. Nem értettem, mire ez a felhajtás, hiszen pár nap, és lezajlik a cirkusz, aztán mind hazamehetünk. Ha anyám nem erősködik, lehet, hogy el sem indulok. Aztán teltek a napok. Az itteni házat javítgattam, figyeltem a híreket. Másnap már alig engedték ki a férfiakat a határon, csak a dollár szavára hallgattak. A szabolcsi kisfaluban, ahol házat vettünk, jól tudták, hogy ki vagyok, így azonnal kaptam alkalmi munkákat. A polgármester is megkeresett, hogy ha valamire szükségem van, csak szóljak, ő segít mindenben.

Erzsike nem akart jönni, nem akarta a gyermeket elszakítani az iskolától, a barátoktól, de fél év után csak beadta a derekát. Ismertük az itteni életet, minket már nem ukránoztak. Csak úgy hívtak, hogy Pisti, aki odaátról jött. Annak előtte sokat gyötrődtem emiatt, nehezen értették meg, hogy miért haragszom, ha ukránnak mondanak. Nyáron már együtt voltunk, csak anyám nem akart átköltözni. Járogatott vendégségbe, de azt mondta, hogy őt onnan fogják eltemetni, apám mellé. Hiába mondtuk neki, hogy messze van még az, és korai a halálra gondolni, de ragaszkodott a szülőföldhöz. Én néha kibicikliztem a határhoz, ha kellett, segítettem az önkénteseknek, ha nem, akkor csak nézelődtem. Eleinte a sok, milliókat érő autót, aztán az embereket, végül már csak a beregszászi hegyet kémleltem. Anyám egyre betegebb lett, és tavaszra apám után ment. Én ültem a konyhaasztalnál, és nem tudtam, mihez kezdhetnék. A temetés napján megfordult a fejemben, hogy átszökök. Kimentem a zöldhatár közelébe. Túl közel nem mehettem, katonák járkáltak. Erzsike és Vicuska elment a temetést intézni, legalább ők mehetnek. A halotti tor után rendet rak, kipiheni magát, aztán jön vissza. Jön haza. Otthonról. Hány ezren gondoljuk most ezt így. De az én anyámat úgy temetik el, hogy nem állhatok a koporsója mellett. Amint átlépném a határt, már vinnének is a frontra, mint a szomszéd Bécit. Ő hazament, amikor meghalt az apja. Azt mondják, hiába mondta, hogy temetésre megy, nem érdekelte őket, már a határról elvitték, azóta nem lehet tudni róla semmit. Pedig, ígérte a határőrnek, hogy a temetés után jelentkezik a hadseregbe, de nem hittek neki. Én is így járnék. Álltam az úton, és tizenegykor, amikor a temetés kezdődött, elkezdtem énekelni: Tebenned bíztunk eleitől fogva… Nem bírtam a könnyeimmel. De az első két versszakot el kell énekelni temetéskor. Aztán elindultam haza. Gyalog. Toltam a biciklit, már nem tudom, hogy meddig. Majd, amikor magamhoz tértem, felültem rá, és tekerni kezdtem, közben anyám arca volt előttem. A mosolya, a szigorú tekintete, a ráncai. Megkértem Erzsikét, hogy fényképezze le, hogy még egyszer láthassam. Ez lesz az én anyám, egy halott a képen. A sírját gondozzák majd a rokonok, meg Erzsike is megy, amikor tud, de ki tudja, mikor vihetek egy csokor margarétát neki. Azt szerette nagyon, mert arról kapta a nevét.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)