Hol volt, hol nem volt, de nem ám az Óperenciás-tengeren túl, hanem itt a sarkon. Azt akarod mondani, hogy még sosem hallottad a történetét ennek a várnak? Jó, gyere, Picur, elmesélem. De akkor figyelj jól!
Régen, de tényleg nagyon régen, amikor még én sem éltem, egy királyi család élt a várban. Nagyon boldogok voltak, mindenük megvolt. Viszont amikor a királylány tizenhét éves lett, és az egész királyságból érkeztek az udvarlók, történt valami szörnyűség. Betörtek a várba, és ellopták a koronázáshoz való kellékeket.
– Jaj, ne! – kiált fel Csabika.
– Utána mi történt?
– Ne aggódj, akkoriban élt a várban egy nagyon bátor fiatalember.
– Lovag volt? – vág közbe a kisfiú izgatottan.
– Nem, pont ez volt a baj, de figyelj csendben, és akkor mindent meg fogsz tudni. Szóval száz meg száz lovag próbálta visszaszerezni a koronaékszereket, de egyiknek sem sikerült. Viszont a pék fiának volt egy fondorlatos terve.
– Mit csinált? Mit csinált?
– Jaj, Csabika, mondtam már, hogy ne szakíts folyton félbe, és legyél kicsit türelmesebb! A pék fia ahelyett, hogy kihívta volna az óriást egy párbajra, mint előtte olyan sokan, álruhát öltött, egy varázsbab-kereskedőnek adta ki magát. Így sikerült bejutnia az óriások otthonába.
– És ott küzdött meg velük? – fészkelődik Csabika.
– Nem, hanem a varázsbabokkal együtt kicsempészte a koronaékszereket is, aztán gyorsan a király színe elé járult. Csak éppen azt nem tudta, hogy közben kijött egy rendelet, miszerint aki visszahozza a koronaékszereket, azé lesz a királylány, és vele együtt az egész királyság is.
– A pékből király lesz? – csillan fel Csabika szeme.
– Nem, ugyanis a király nem akarta egy péklegényhez adni a lányát, inkább száműzte őt, a koronaékszereket pedig odaadta egy nemes származású lovagnak. Övé lett a királykisasszony és a trón is. Tudod, nem minden történet végződik boldogan, de azért ne szomorkodj, általában a jók győznek. Bár nekem azok mindig is unalmas alakoknak tűntek.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.
Schlachter Mór az utolsó dudari szódás volt. Ő is, mint az összes eddigi szódás Gyurka az első dudari – néhány, de megbízható forrás szerint az első magyar – ember egyenesági leszármazottja. Benne is, mint az összes elődjében izzott a munkálkodás utáni vágy. Mór éhezett, mohón vágyta azt, hogy kiderüljön különleges sorsot szánt neki az Isten. Aztán amikor egy péntek reggel azt érezte, szíve egy részeg zenekar taktusára dobog, tudta, eljött az idő.