Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Most éjjeliőr egy városszéli fatelepen, ahol a bíróság által kiszabott öt év munkahelyi büntetését tölti.
Minden második este, mielőtt otthonról a fatelepre indul, régi bőrtáskájába egy kevés uzsonnát tesz, néha újságot is vagy folyóiratot, és a Bibliát mindig.
Ki tudja, hányadszor olvasta már el az egészet elölről végig, és keresett benne menedéket, lelki megnyugvást, segítséget és reményt, de esendő emberi bűnével, az idő múlásával egyre jobban úgy érzi, hogy reménytelenül. Pedig most is erőt kellene merítenie belőle, megnyugodnia és bízni, mint ahogy azt annyiszor hirdette a szószékről, hiszen erre készült, ez a hivatása: református lelkész.
Itt ül egy kopott, újsággal borított faasztalnál, csendben, az egészen hidegre forduló éjszaka közepén – hol van még a hajnal? –, és agyában peregnek a képek. Csak néha őrzőtársa, az okos német juhász ugatására rezzen meg, s tenyerét szeméhez emelve kémlel ki a kis ablakon az udvarra, a sötétlő farakások felé.
De nem történik semmi.
Az ítélet meghozatala előtt az ügyvédje sem tudott semmi biztatót mondani, bár megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz. Tudta, hogy ebben a rendszerben teológusként semmilyen megértésre vagy méltányosságra nem számíthat. Az ügyvédtől is, mint ahogy az orvostól, mindig azt várják, hogy mindent megtegyen – amit különben mindig meg is ígérnek –, aztán ha mégis meghal a beteg, hát Istenem! Mennyire szánalmasak, kicsik, kiszolgáltatottak, védtelenek vagyunk, de gyarló emberként erre szinte csak ilyen nehéz és végtelen szomorúsággal telt helyzetekben gondolunk, amikor már nincs barát, nincs remény, amikor lehajtott fejjel, védtelenül várjuk a sors döntését.
Találomra nyitja ki a Bibliát, és olvasni kezdi:
„Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.”
Aztán szinte észrevétlenül csukja össze a fekete fedelű szent könyvet, mialatt régi képek, saját élete kezd pörögni előtte:
Angol szakra jelentkezett, de nem vették fel másodjára sem, pedig nagyon szerette volna. S megint, csak nagyon kevés hiányzott.
Nézte a sikeresek nevét az egyetem folyosóján kitűzött névsoron, és valami belülről makacsul szorította a torkát.
„Furcsa, de határozottan most is ugyanazt a fojtó, tompa fájdalmat érzem, mint akkor – gondolta –, amely valahonnan bentről, egészen mélyről kúszik elő.”
Már katonaság után volt.
Az első sikertelen felvételi után azonnal behívták katonának. Nehéz hónapokat, évet tudott maga mögött.
Nézte a listát és nem lázongott, csak fájt, mint a katonaságban, ahol sok alantas munkát végzett, vécét pucolt, zöldséget hámozott, és sokszor sebezte hólyagosra tenyerét a nehéz lapát, amikor heteken át vasúti töltéseken, csatornák, katonai repülő- és autópályák építésénél követ hordott, lapátolt. Piszokul nehéz munka volt egy alig akkor érettségizett fiatalnak, mondhatni gyermeknek. De nem véletlenül!
Apja szívósságát örökölte, de lassú volt, és nem eléggé találékony, távolról sem robbanékony.
Már gyermekkorában is adódtak ebből hátrányai. Lassúsága miatt a kegyetlenül igaz, kendőzetlen gyermeki szókimondás gyakran csattant rajta, gúnyolták is néha. Szórakoztak is azon, hogy „ahogy esik, úgy puffan” módjára akkorákat tudott esni télen a jeges utcán, hogy csak úgy porzott a hó körülötte. De egy ideig mindez nem igazán zavarta, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy nem.
És nem kapta el a fejét sem időben, nem ugrott el gyermeki gyorsasággal, amikor indult feléje – legtöbbször az anyja részéről – az akkoriban még nevelő szándékúnak vélt pofon, és bizony a nagy nyaklevesektől néha az orra vére is elindult.
Agyából a jó ötletek, a megoldások is mindig egy pillanattal később pattantak ki vagy vánszorogtak elő, mint amikor kellett volna, amikor a maximális hatást érték volna el.
Csak később fedezte fel, hogy mély nyomot hagytak benne ezek a gyerekkori lelki horzsolások, és ezt egyre jobban érezte az évek múlásával, és azt is, hogy bármihez kezd, valahogy mindig, ha csak egy parányi mellbedobással is, de megelőzik, és ő mindig később ér célba.
Az első nagy sikertelenség akkor érte, amikor nem vették fel a híres magyar gimnáziumba. Az őszi pótfelvételen a helyi román gimnáziumban próbált szerencsét. Oda felvették.
Átcsöppenni magyar osztályból egy teljesen más környezetbe nem volt könnyű. Kínlódott is eleget, váltakozó sikerrel. Ellenben kitartó volt és szívós.
Amikor tornaórán a tornapályán futott harmadik kör után a diákok nagy része már kapkodta a levegőt, és nyilallások, szúrások fékezték az iramot, ő jó, ritmusos tempóban, akár tízszer annyit is le tudott volna futni.
„Talán ez eredményes lesz hosszú távon!” – gondolta ilyenkor.
Érettségije közepesre sikerült, de egyetemi felvételije nem.
A katonaságnál szívóssága előnyt jelentett. Eléggé bírta a fizikai fájdalmat is. Gyakran feszültek izmai és órákon át folyt az izzadság a hátán. Ilyenkor az apjára gondolt, és akkor kezdte megérteni, hogy milyen lehetett rabként dolgozni és várni a következő napot, s a következőt, heteket, hónapokat, éveket és remélni, hogy egyszer majd azt mondják: elég, vége a büntetésének, hazamehet.
Apját az ötvenhatos magyarországi események után másfél évvel valaki besúgta, amikor munkahelyén egy vacak intézkedés miatt, ennyit mondott:
– Ezeket is fel kéne akasztani!
Két nap múlva, este, sötétben megállt házuk előtt egy autó. A meseautó.
Ő akkoriban nyolcadik évét töltötte, másodikos elemista volt, és határozottan emlékezett arra az estére, habár nem értette, hogy mi történik, de érezte, hogy valami nagy baj van.
Éppen vacsoraidő volt, amikor két bőrkabátos civil, rövid kopogás után, belépett a konyhába. Nem sokat teketóriáztak, közölték, hogy az apjának velük kell mennie. Néhány dolgot magával vihet. Apja nem kérdezett semmit, sápadtan, szótlanul – mint aki már mindent ért – vette elő kopott táskáját, és tette bele borotvakészletét és pizsamáját, pedig biztosan tudta, hogy ezeket sem használhatja sokáig, a börtönben nincsenek ilyen örömök sem. A keze remegett.
Anyja dermedten állt a vaskályha előtt, kezében a rántottás serpenyővel, és síri hangon kérdezte:
– Hová viszik a férjemet?
– Majd értesíteni fogják, asszonyom! – válaszolta az egyik egészen udvariasan.
Másnap délelőtt az anyja a rendőrségre ment, délután is, érdeklődött felőle, de nem engedték találkozni vele.
Harmadnap el is vitték a városból. A rögtönítélő bíróság – nevéhez híven – azonnal és zárt ajtók mögött hozta meg az ítéletet. Három évig nem is tudták hol van, csak sejtették.
Rövid ideig egy hírhedt erdélyi börtönben volt. A politikai elítélteknek szánt cellába zárták, aztán egy másik börtönbe helyezték át, végül a Duna-deltába került. Sást, nádat vágott, és sok alantas rabmunkát végzett.
Amikor hazaengedték, olyan volt, mint egy hajszolt vad, minden kis zajra, zörejre megrándult. Sokáig éjjeleken át felriadt álmából, hirtelen felült, körbenézett, mint aki nem tudja, hol van, aztán visszafeküdt, és órákig nézte sötétben a mennyezetet.
Ügyes szakember volt. Nem ment vissza régi munkahelyére, hanem egy másik, kisebb vállalatnál alkalmazták. Onnan ment nyugdíjba.
A történteket az anyjától tudta meg az évek folyamán, és ahogy cseperedett, egyre többet és többet. Az apja erről nem mesélt, és ő sem kérdezősködött.
A második sikertelen egyetemi felvételije után a filológiától a teológia felé fordult. Ez kezdte érdekelni, de magának sem tudta pontosan megmagyarázni, miért.
Megint keményen tanulni kezdett, és gyakran hosszasan töprengett és merengett el az új gondolatokon, amelyek szinte váratlanul törtek lelkébe és agyába, új világot sejtetve előtte.
A magyar irodalmat is be kellett pótolnia, amit a román gimnáziumban természetesen nem tanult.
Felvették, és elvégezte a kolozsvári református teológiai egyetemet. Lelkész lett.
A Barcaságba, fenyőkkel teleszórt kis, hegyi városkába került. Oda követte felesége – akivel utolsó éves egyetemista korában kötött házasságot –, aki otthagyta szülővárosában a tisztviselői állást, és tiszteletesasszonyként eleinte még a nem létező kántor helyét is betöltötte.
Egy év múlva házasságukat az Úr leánygyermekkel áldotta meg, újabb év múlva pedig egy kisfiúval.
Csendes volt a kisváros, túl csendes. A gyülekezetben csak néhány idős és középkorú hívő hangja segítette magasba szállni a zsoltárok szárnyát.
Öt év múlva a hetvenezer lakosú szülővárosuk közelében, egy kis faluba sikerült áthelyezkedniük.
A parókia barátságos volt, a paplak ott állt a templom mellett, nagy kerttel, de a gyülekezet itt is olyan volt, mint egy gyenge méhcsalád. Nem szívesen jártak templomba, pontosabban csak kevesen. A többit hol ilyen, hol olyan munka kötötte le, tartotta távol a vasárnapi istentisztelettől.
Kevés volt a gyermek is, ellenben felesége, a nyugdíjba vonuló magyar tanítónő állását kapta meg, a falu egy–négy osztályos iskolájában. Itt tanulták meg gyermekei is a betűvetést.
Minden második vasárnap délután, egy öt-hat kilométerre lévő faluba is átjárt istentiszteletet tartani. Így telt el néhány év.
Aztán úgy adódott, hogy egyszer-kétszer szülővárosában helyettesítette az ottani „nagy” papot, és jól megértették egymást. Egyre bővebben akadt munkája a városi parókián is.
A nevesebb parókiák, majdnem kivétel nélkül, csak akkor cseréltek gazdát, amikor a nyugdíjazással üresen maradt szószékre más gyülekezettől jött el a lelkész, ami akaratlanul is kisebb-nagyobb láncreakciót indított el. Olyan volt ez a mozgás, akár az elektronoké az atomban: minél nagyobb az energiájuk, annál magasabb szintre kerülnek.
Két év múlva, a püspökség beleegyezésével ő lett a kisegítő, városi pap. Beköltözött családjával a városba, megkapták a református parókia vendéglakását, amelyet nemigen használtak a vendégek, mert eléggé messze volt a templomtól és a város központjától.
Gyermekeinek sem kellett ingázniuk az iskolába, és nagy segítséget jelentettek a nagyszülők is. Csak a felesége járt ki autóbusszal továbbra is falura tanítani.
Minden rendeződött, jónak látszott.
Már nem remegett a lába sem, amikor talárral a vállán megindult felfelé a szószék lépcsőjén. Hangja nyugodtan, szépen csengett a hófehér boltíves teremben.
Az idősek, a rokonok, akik gyermekkora óta ismerték mint csendes kisfiút, egymásnak súgták vagy csak magukban állapították meg elismerően, hogy lám-lám, milyen jó pap lett, és talán még feljebb is viheti. Egyre többen kedvelték.
Az apja is ünnepkor, fenn a karzaton a kórusban, lelkesen, s egy árnyalattal erősebben énekelte – amit a vájt fülűek meg is hallottak – szép basszusán Isten dicséretét. Anyja majdnem minden vasárnap, saját kertjükből szedett, halvány rózsaszín bazsarózsával lépett be a templom ajtaján, amit a szószék előtti fehér abrosszal terített kerek asztalra tett.
Családján kívül ez jelentette számára a legnagyobb örömet.
És akkor jött az 1989-es forradalom, amely hatalmas lyukat vágott az állambiztonsági szervek, a Securitate mindent bekerítő hálóján. Megszűnt a diktatúra, és a politikai erők újrarendeződéséig a társadalom nagyot szippantott az évtizedek óta hiányzó és most sokszínűen betóduló szabadságból. Láncok és bilincsek pattantak szét.
Főleg a magyar egyházakat minimálisra szabott mozgástérbe kényszerítő démoni vasmarok szorítása enyhült. Botorság lett volna azt hinni, hogy teljesen megszűnt, de az egyházi élet is fellélegezhetett.
Mégis akkoriban kezdte úgy érezni, hogy a parókián furcsa módon változtak a dolgok és a hangulat is.
A nagypap kisebbik fia váratlanul apja nyomdokaiba lépett. Sikertelen próbálkozása után letett a gépészmérnöki pályáról, és talán apja tanácsára – ki tudja? – a lelkészi hivatást választotta, és már a második egyetemi évet kezdte.
Ekkor érezte először, hogy valami megroppant a nagypappal való kapcsolatában, akinek lépései olyanok lettek, mint a játékosoké a sakktáblán: óvatosak, kiszámítottak, bekerítők, célratörők, mattolók.
Elmozdultak a bábuk, és más érdekek kezdték húzni a szálakat, mint az elején.
Aztán ahogy teltek a hónapok, egyre jobban érezte, hogy a pálya szélére akarják szorítani. Fékezni próbálják, kimozdítani egyensúlyi helyzetéből.
A nagypap hangja fakóbb lett, és már csak a hivatali papírmunkát osztogatta rá. Egyre ritkábban került a szószékre. Ezt mások is észrevették.
Amikor aztán a holland lelkészdelegáció látogatásakor angoltudásával elismerő sikert aratott, és hamarosan meghívót küldtek – nem névre szólót, de nyilvánvaló volt, hogy neki szánták –, és felajánlottak egy féléves hollandiai ösztöndíjas tanulmányutat, a nagypap viselkedése nyíltan ellenségessé vált, és vitára került sor közöttük. Érezte, hogy zsákutcába került. Nehezen, de úgy döntött, hogy más parókiát keres, és ott fog tovább szolgálni.
Egyik barátja, volt évfolyamtársa, akivel azóta is tartja a kapcsolatot, segíteni tudott. Egy nyárádmenti magyar falu vált meg nyugdíjba vonuló lelkészétől, barátja parókiájának szomszédságában. Ezt a parókiát pályázta meg. A püspökség meglepő gyorsasággal – amin eléggé csodálkozott – jóváhagyta kérvényét. Azonnal elkezdte a parókia átvételével járó adminisztrációs munkát. Jött, ment, telefonált, utazott. Gyakran a parókia kocsijával hajtott haza, hatvan kilométerre, a családjához.
Így történt akkor is.
Március közepe volt. Nem járt későre az idő, de gyorsan sötétedett. Eléggé fáradt volt, de még fia lefekvése előtt akart hazaérni, meg akarta nyugtatni. Attila már hetek óta nyaggatta azzal a kerékpárvásárlással.
A falu határában járt, rendesen nyomta a gázt. Éppen a szemüvegét igazította, amikor egy szembejövő kocsi felverő fényszórója megvakította. Azonnal levette lábát a gázról, de a következő pillanatban az úttest szélén emberi körvonalat látott, és akkor hirtelen fékezett. Már késő volt. Az ütközés tompa hangja és a motorháztetőre zuhanó test látványa megdermesztette. Alig tudott kimozdulni a volán mögül. Amikor kilépett, és meglátta néhány méterre a felborult gyermekkocsit, reszkető térde megroggyant, és érezte, hogy vége a világnak. A motorháztetőn nyöszörögve megmozdult az anya, de ő a kikövezett árokba rohant, ahol egy féléves körüli csecsemő feküdt. Fölkapta a kis testet, de az már nem élt. Szörnyű volt, érezte, hogy összedől benne a világ. Ordítani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán. Megölt egy gyermeket.
– Istenem, mit tettem? – rebegte. – Én, aki szolgád vagyok, és akaratodból már annyi csecsemőt kereszteltem és áldottam meg! Miért büntettél így meg, Uram?
Mindennek vége. Összetört minden, amit eddig felépített. E szörnyű pillanat tragédiája dominóként döntötte halomba hosszú évek kemény munkáját, amit nem lehet elölről kezdeni, éppen úgy, mint egy elrontott játékot.
Az anya combcsonttörést szenvedett. Nagyon megsiratta a csöppséget, harmadik gyermekét. A falu is felbolydult, megoszlottak a vélemények. Támadták és védték, de a parókiát már nem vehette át. Szörnyen érezte volna magát, és egyszerűen nem tudott volna az emberek szemébe nézni.
Azóta is mázsás súly nyomja lelkét, és most sem érti, hogy mit keresett az anya a gyerekkocsival a sötétben az út szélén, amikor mind a kétoldalt járda is volt.
A lelke élő seb, hiába egyezkednek az ügyvédek.
Közeledik a karácsony. Milyen lesz a szenteste? Milyen más lesz. Annyira sajnálja családját, gyermekeit. Mintha egy kicsit őket is megölte volna.
Itt fog ülni megint, mint oly sok estén és éjjelen át, olvasni fogja a Szentírást, mint most, igen, és mintha csak most venné észre kezében a Bibliát, remegő kézzel nyitja ki, de alig látja a betűket, a sorok feloldódnak a szemébe gyűlő könnyekben és alig hallhatóan suttogja:
– Eli, eli, lama sabactani…
