A kedvenc, ablak melletti asztala éppen szabad, ahogy belépett a kávéházba, egyenesen oda tartott, körül se nézve, nem köszönve senkinek. A helyiség amúgy is üres ezen a korai órán, lényegében bármelyik asztalt választhatná, egyiknél sem ül senki.
A székre, amely éppen az ablak üvege mellett állt, felpakolta táskáját és kabátját. Nem bízott a kabáttartóban, túl távol esett az ülőhelyétől és közel a bejárathoz. Mielőtt leült, hosszan, gondosan helyezte el magával cipelt tárgyait az egyik széken. Mintha csak a társasága volna, egy személy, emberi torzót formáló ruhából, bőrbe csomagolt köteg papírokból. Ő maga letelepedett átellenben, az elegáns, viszonylag apró, kör alakú, márványtáblás asztal túlsó felén. Szemben az ablakkal, mint mondtuk, kedvenc helyén, ahonnan szemmel tarthatta az utcát. Hitt benne, hogy minél szebb látvány tárul a szemünk elé, elménk annál inkább meghálálja. A kávézó ablaka meghitt térre nyílik, a szomszédos múzeumkert széle is látszik innen. Mi bánat érhet, ha könyvtáradból kertre látsz?, jutott eszébe Seneca kérdése, ahogy ilyenkor mindig.
Eddigre Fjodor, a pincér is az asztalhoz ért. Már beléptekor intett a régi vendégnek, örömmel üdvözölte a hatalmas pult mögül, ő természetesen nem viszonozta, mivel először az asztalához kellett verekednie magát, még ha az üres teremben is.
Fjodor szokásos vidámságával enyhén meghajolt.
– Jó reggelt, professzor úr. Mivel szolgálhatok?
A professzor töprengő arcot vágott, egy kis késleltetés, egy kis lamentálás, utána pedig mintha rögtönzés, akárcsak egy keringő Tolsztoj valamelyik könyvéből. Holott napok óta tervezte a pillanatot, titkos jutalmat fáradozásaiért a nagy munka végeztével.
– Lényegében mindent, kedvesem, mindent kérek a híres reggelijükből.
– Teácska, török kávé, kaviár, omlett, sült szalonna és a pirog.
– A pirog mindenképpen.
– Friss és ropogós. Azonnal készítjük.
A professzor hátradőlt. A lábában nyomást érzett, a tegnapi mulatság emléke, hiába, öregszik, az ilyesféle már nem neki való. Miután befejezték a munkát, Valentin elvitte a kéziratok összes másolatát, még egy koccintásra is velük maradt. Csak kevés idő telt el, mióta ő vezeti az osztályt, mégis micsoda bámulatos eredmény, köszöntötte, ráadásul az ünnepi egyenruháját vette fel az alkalomra, igazi nagyszerű alkalom. Mindenki érezte, mennyire megbecsülik, jobb is így. Két év munkája, és valóban ziláltak voltak a kezdetek, rendet kellett teremteni, hogy egyáltalán nekiláthassanak.
Fjodor egy karaff valódi citrommal ízesített jeges vizet helyezett az asztalra. A professzor nem hitt az alkohol másnapot gyógyító erejében sem, a pincér pedig már ismerte és nem erőltette. Az utcán három nő ment el, egyikük télikabátot viselt, lassan március közepén jártak, persze az idő kiszámíthatatlan, álmodozott, a nő igen szép, elhomályosította két társát, mint udvarhölgyek követték megtört engedelmességgel, de láthatóan boldogan is, csivitelve, a télikabátos fiatal dáma meg se szólalt, csak kedvesen mosolygott, hol az egyikre, hol a másikra nézett, míg elsétáltak a téren, feltehetően az egyetem felé.
A professzor gondolataiba sajnálatosan Foma képe furakodott, talán az átkozott télikabát miatt, híres eset, az a bolond július rekkenő hőségében bundás télikabátjában megy ki a buszmegállóba, szégyent hozva az egyetemre, neki meg úgy kellett utánamennie. Talán zseni, de a megszállottságnak is vannak határai, ő még csak segédtanár, Valentin pedig még csak százados, nagyot hahotázott a tiszttársaival aznap este, a kerthelyiségben, mikor elmesélte. A következő héten Foma nem ment be az egyetemre, és soha többé nem látta senki. Ahogy egy nap a tanszékvezető sem, ő pedig elfoglalta méltó helyét az osztály élén. Ideje is már, Valjával egyetértettek, az öreg éppen eleget szabotálta már a munkát, Sztálin összegyűjtött műveiből nem hiányozhat a klasszikus ókor története, hiszen kiemelkedő politikai jelentősége van, az osztályharc ekkor éleződik halálossá. Mire elkészültek, Valja már ezredes lett, nagy név a kultúrában.
Megérkezett a tojás és a sonka, a pirog sül, hajlongott Fjodor. A professzor nekilátott. Egy sonkadarab nehezebben adta meg magát a késének, folyton elcsúszkált a villa alól, ami kínos, sikító hangot adott a porcelánon. Nem kellett volna azokat a gúnyverseket megírni ógörögül, Fomecska, gondolta ingerülten. Olga fordította le neki, az ógörögje sosem volt erős, de nem is rohangált soha júliusban télikabátban. Az öreg professzor csak nevetett. Ő nem nevetett Foma időmértékben leírt sértésein, amelyekkel mindenkibe belekötött. Olga aztán nem volt hajlandó bejönni többé az egyetemre, miután az öreg professzort letartóztatták, így viszont néhány hét után Valentinnak sem maradt választása.
A nő egyszer vele tartott egy ilyen reggelire. Mindketten fiatalok voltak, legalábbis ő, Olga már talán nem annyira, persze, mint mondta, Senecának szentelte az életét. Vigyázzon, még apáca hírébe hozzák, viccelődött. De a nő elsápadt, az alkalom további része nem is telt jó hangulatban. Végül is könnyebb így.
Mire a pirog megérkezett, már jóllakott a többivel. De a kávé és a teácska majd helyet csinál neki. Egy ideig nem gondolt semmire. Miért is ne vesse tekintetét a jövőbe, amikor a múlt nem létezik, és a jelen sem, hiszen minden filozófus, a bölcsesség minden szeretője, akik közé magát is sorolta, ugyanígy vélekedik. Tegnap este végignézett az osztálya tagjain, miután Valentin távozott, már csak a vodkát vedelték, el is fogyott hamarosan, a fogadás ételeivel együtt. Természetesen többé nem beszélhetnek a munkáról, amit végeztek az utóbbi években, hiszen az Sztálin elvtársé, így viszont nem sok mindenről tudtak beszélgetni. Hadd gyűlöljenek, amíg félnek tőlem, gondolta, és megértette, nem kell római császárnak lenni, hogy a mondás bölcsességét mélyen átérezze az ember. Az osztályán csak heten dolgoznak, még így is nagy a jövés-menés, mit lehet tenni, a jövő azonban ezek után többet kínál. Nehéz úgy elmenni a múzeumkert szobrai, régi, híres, kővé vált professzorok mellett, hogy ne gondoljon rá, ő is egy lesz köztük. Majd neki is bajuszt festenek, rá is kalapot adnak a jövő diákjai, mosolygott. Ez a nagyság ára.
Nem volt számlája a kávézóban, így odaállt a pulthoz, ünnepélyesen fizetett Fjodornak, gazdag borravalót adva, nemsokára számlát is nyit majd, jutott eszébe, mostanában még ünnep egy ilyen reggeli, de ez az állapot nem tart sokáig.
Elégedetten lépett az utcára. Lassú tempóban sétált, kicsit talán túlette magát, de az egész nap előtte áll az emésztésre, ma is, és egy ideig biztosan a nagy munka utáni tétovázás lesz az osztályrészünk, bólintott szórakozottan. A park mentén indult tovább, ahogy mindig. Az első mellékutcában várta a fekete autó.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 29-i számában.)
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.