Szüleit balesetben vesztette el. A körülményekről nem sokat beszéltek a családban, hiába kérdezősködött. Mikor nagyanyjával a családi albumot forgatták, csak fiatal- és gyerekkori képeket látott az édesanyjáról, és ahogy lapozták az albumot, egyszer csak üres lapok következtek, ahol a valamikori fényképeknek csak a helye látszott. Kedvenc képe az albumban az volt, ahol anyja virágos ruhában áll, mosolyogva integet, nem lehet tudni, kinek, szőke haja leengedve. A másik kedvence, ahol egy rendezvényen hegedül, lehunyt szemmel, és csak az arcéle látszik. Rákérdezett, hogy hol van az édesanyja hangszere. Mit érdekel, te nem vagy muzikális, és nem készülsz hegedűművésznek sem, válaszolta a nagyapja. A fiú tényleg nem készült annak, de szerette volna látni a hangszert, amit édesanyja olyan átéléssel tartott a kezében, ahogy ez a képen is látható volt.
Az iskolában jól haladt, csak a kötelező olvasmányokkal gyűlt meg a baja, inkább mai történeteket szeretett olvasni. A Noszty fiú esete Tóth Marival című könyvnek neki se kezdett, pedig már régen levette nagyanyja könyvespolcáról, hamarosan dolgozatot írnak. Magával vitte a kötetet az iskolába, arra gondolt, majd a pad alatt beleolvas matek órán, legalább egy részt ismerjen belőle. A többit a stréber Lili majd csak elmeséli, ha visz neki cserébe töltött cukorkát.
Sajnos nem Lilit ültették mellé, hanem a mindig zajongó Zénót, aki ahogy meglátta a kissé viharvert könyvet, ki is kapta a kezéből, csak nem fogsz megint a pad alatt olvasni, mint egy könyvmoly, mondta nevetve, és feje fölé emelte a könyvet, ekkor lépett be az osztályba a matektanár. A fiú a könyv után kapott, de Zénó még magasabbra emelte és akkor egy fénykép esett ki belőle. Zénó fölkapta a földről és elégedetten csóválta a fejét, ez nagyon kúl, és micsoda trendi szerelés, főleg a csaj, grufti is lehetne, kik ezek? A fiú nem tudott válaszolni, mert a matek tanár már ott állt mellettük. Mi ez a fénykép, és kivette Zénó kezéből, aki csak vonogatta a vállát. Az én könyvemből esett ki, szólalt meg a fiú. Óra végén visszakapod, mondta a tanár, és a fényképpel együtt a katedrához ment, ott hosszan nézte a képet és közben csóválta a fejét. Kicsengetés után a tanár visszaadta a fényképet, a családi dolgokra jobban kéne vigyázni, tette hozzá. A fiú nem nézett a képre, betette a könyvbe, ahonnan kiesett és a következő szünetben sem nyitotta ki.
Otthon bevonult a fürdőszobába, ide-oda forgatta a fotót. Nehezen ismerte fel az anyját, talpig feketében állt egy férfi mellett, fején kis fátyol, az is fekete. A férfit nem ismerte, csak feltételezte, hogy az apja lehet. Odament a nagyanyjához, kit temettek itt, nem beszéltetek erről soha, mondta, közeli rokon kellett legyen, ha ilyen fotó van róla. Nagyanyja elvörösödött és elkezdett sírni, a képet a köténye zsebébe rejtette, azzal se törődve, hogy az esetleg összegyűrődik. Ki halt meg és nekem miért nem mondtátok el, kinek a temetése? Időbe tellett, mire a nagyanyja megszólalt. Nem temetés ez. Kis szünet után folytatta. Anyád imádta a színpadot, és nagyon tehetséges volt. Ezen a fiú nem lepődött meg. Megint szünet következett. Csak a színpadról és a zenei pályáról álmodozott, ezért éjjel-nappal gyakorolt. Újabb szünet. Nem akart férjhez menni, de nagyapád ebbe nem egyezett bele. Ez az esküvői fényképe. Hatalmas botrány volt. A fehér selyem menyasszonyi ruhát megrendeltük, gyönyörűen állt rajta, én vittem el a próbára. A templomban mégis ebben a fekete borzalomban jelent meg. Nagyapádnak kellett volna az oltárhoz kísérnie, de meg se ismerte a lányát, így anyád egyedül ment, megállt a vőlegény mellett, majd letérdelt a pap előtt és lehajtotta a fejét, mintha guillotine alá hajtotta volna, alig tudták onnan felemelni. Nagyon értett a színpadias dolgokhoz. A pap folytatta a ceremóniát és anyád többet nem ellenkezett.
Nagyanyja újból sírni kezdett. A fiú kivette a zsebéből a gyűrött képet és hosszasan nézte. Itt is gyönyörű volt az anyja. Kezében egy fura formájú csokrot tartott. Milyen virág itt ez? Ördögszekér. Hogyhogy szekér, azt mondtátok, autóbaleset volt. Igen, az volt. Én a virágot kérdeztem. Az ördögszekér egy bogáncsfajta, futóbogáncsnak is nevezik, nagyon szúrós növény, ősszel fújja a szél a mezőkön, ilyet köttetett be anyád a menyasszonyi csokorba, hogy ha feldobja, senki se nyúljon utána. Miért nem meséltetek erről soha és dugtátok el ezt a képet? Ekkor lépett be a fiú nagyapja és szigorúan nézett, nagyanyja kiszaladt a szobából. Mi ez, nyúlt a fiú kezében lévő fénykép felé nagyapja, elvörösödött arccal. A fiú is kiszaladt a szobából, a képet gyorsan eldugta a szobájában, majd nagyanyja keresésére indult. Kint ült a padon, mozdulatlanul. A fiú leült mellé és megfogta a kezét. Holnap kimegyünk a temetőbe – mondta, és megsimogatta a fiú fejét. Megjelent nagyapa is az udvaron és ekkor újból csend lett.
Másnap nagyanyjával együtt indultak a temetőbe. A fiú most látta először a sírt és rajta a márvány sírkövet. Elolvasta az anyja nevét, a leánykorit is, meg a születési és halálozási évszámokat. Utóbbi megegyezett az ő születési évével. Én öltem meg? Nagyanyja csak rázta a fejét.
Apja neve is rá volt vésve a márványlapra, de a születési dátuma után csak egy kötőjel következett.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. októberi számában)
Ma sem tudok róla többet, ő Johnny, Pennsylvaniából. Kutakodtam utána a neten, de semmit sem találtam ezzel a szópárral.
Bronzöntő barátom hívott fel néhány éve:
– Egy amerikai szobrász, „Johnny, Pennsylvaniából” a műhelyemben szeretné elkészíteni, majd velem öntetni pár szobrát. Nálunk nem fér el. Elvittem az egyetemre, de sokallta a napi háromezret a kollégiumi szobáért. Nincs valami ötleted?
– Agglegény szomszédomat most rúgták ki az állásából, van két használaton kívüli szobája, megkérdezem.
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.