Ujjával pöckölte a karórát, egyszer-kétszer, semmi. Annyira nem romolhatott el a szeme, hogy ne látná a nagy, fekete másodpercmutató mozgását. Lemerült az elem, gondolta Godena Tamás. A folyosói hangokból sejtette, jön a nagyvizit. A professzor öt percig állt kórlappal a kezében az ágya előtt, nézegette a görbéket, és közölte, holnap reggel műtik. Időnként Godenára pillantott. Nyugodt lehet, a legjobb tanítványom műti, én csak asszisztálok. Lehet, hogy nem tudunk segíteni a bal szemén, de később azzal is foglalkozhatunk, ott rontani nem lehet. Ne féljen, minden rendben lesz. Biccentett, majd távozott a kórteremből.
Godenát szeme fényének nevezte az anyja, született Grúber Anasztázia. Sokáig nem derült ki, hogy Anasztázia csak a mostohája. Tamás édesanyja, Koszorús Rozália, akit fia sohasem látott, állítólag Argentínában él, levelet sem ír. Grúber Anasztázia özvegyként nevelte fiát, fordításokból tartotta fenn a csonka családot, gyászát sosem adva fel. Férje légi balesetben vesztette életét.
Az egy szem fiam, mutatta be büszkén örökbefogadott fiát Anasztázia. Miért mondod, hogy egy szem, kérdezte a fiú, amikor már tudott számolni, két szemem van, ujjával is mutatta a kettes számot. Az egy szem egyetlent jelent, és te vagy az én egyetlenem és szemem fénye is. Utóbbi kifejezésre Tamás később sem kérdezett rá, amikor nevelőanyja már csak ezt használta.
Az egy szem kifejezés önmagát beteljesítő jóslattá vált, Tamást hétéves korában baleset érte, egy égő parázs sebesítette meg a bal szemét. Sokat rajzolt fél szemmel is, építésznek készült, de lebeszélték, nincs jó térlátása. A rajz mellett a zene is jól ment, ezt a pályát választotta, fúvós hangszer szakon végzett a zeneakadémián, és diploma után felvették a város szimfonikus zenekarába. Nem kellett a kottája apró jeleire figyelnie, csak a karmester mozdulataira, minden a fejében zajlott. Koncert közben folyamatosan képeket látott, azok illusztrálták a zenét.
Felesége, Strasszer Veronika szabadidejében elkezdett festeni, kezdetben tájképeket, fényképszerűen élethűeket. Váratlanul abbahagyta a vászonra, papírra festést, és tűvékony ecsettel miniatűröket rajzolt tojásra, nem csak húsvétkor. Az ábrázolt képek egyre kisebbek lettek Tamás számára, a rossz szeme miatt kivehetetlenné váltak. Szóvá tette, ez a zsugorodó világ egyre nehezebben élvezhető, és a törékeny tojás nagyon érzékeny hordozó. Veronika duzzogva csukta be az ajtót férje orra előtt, amikor Tamás meg akarta nézni az újabb műveket. Később rájött, a tojásrajz tudat alatt talán a sikertelen terhességekkel függ össze, ez után igyekezett még kedvesebb lenni feleségéhez, de ez sem javított a kapcsolatukon.
Most Veronika ott fekszik a kórház szülészetén, ötödik hónaposan vetélt el, negyedszerre. Kislányuk lett volna. Amikor megtudta, hogy rövidesen meglesz a szemműtétje, felesége még nem került kórházba, Tamás attól rettegett, ha nem sikerül a műtét, sose fogja látni a kislányát. A baleset óta bal szemére teljesen vak, jobb szeme néhány éve fokozatosan romlik. Megfelelő fény hiányában csak kontúrokat lát és egyre kevesebb színt. Ha becsukja a szemét, mintha filmet forgatna visszafele, ott sorakoznak a jelenetek, tele színnel, mozgással, mintha egy nagy vetítővászon előtt ülne. A meg nem született kislány képe a legaprólékosabb részletekkel keringett a fejében, nem csak csecsemőként látta.
Lehunyt szemmel órákon át nézte a belső képeket, kis idő után rájött arra, hogy nem csupán azt látja, ami korábban megtörtént vele, hanem új motívumokat. Vágyai testet öltöttek, főszereplője lett egy ismeretlen világnak, egyre élesebbek lettek a képek, és arra várt, talán nemsokára már háromdimenziós vetítés is lejátszódik a fejében, akkor még élethűbb lesz a látvány. Egyre gyakrabban ült csukott szemmel. Anyja és felesége is rászólt, nyissa ki a szemét, az orvos azt mondta, trenírozni kell a szemet, máskülönben a romlás gyorsabban következik be. Pihentetem, válaszolta minden alkalommal, és továbbra is csukva tartotta a szemét.
Korgó gyomorral feküdt a kórházi ágyon, nem tudta, hány óra van, este van vagy reggel, és egyáltalán nem bánta, hogy senki se látogatja. Veronika vigasztalanul fekszik a harmadik emeleten, látja könnyes arcát, ritkán lát rajta mosolyt. Tamás anyja jelenleg Párizsban van egy fordítói konferencián, holnapután érkezik. Neki kell közölnie vele a rossz hírt, hogy nem lesz unokája. Vajon lesz még akkor a szemén kötés? Jó lenne, ha nem kéne anyja kétségbeesett arcát látnia. Szemem fénye, hallja az anyja hangját, a szembaleset óta Anasztázia ezt a szót mindig párás szemekkel ejtette ki, nagy sóhaj kíséretében. Tamás ilyenkor szó nélkül elfordult.
Megszólalt a telefonja, nem vette fel. Sejtette, ki telefonált, nem Veronika, ő sose hívja telefonon, mintha Tamásnak a fülével lenne baj. Az nem lenne baj, ha a fülére is süket lenne, támadt hirtelen ez a gondolata. Még egyszer megnézte az óráját, mintha abban reménykedett volna, hogy elindult. Nem mozdult a másodpercmutató. Tamás felnevetett, megállt az idő. Vagy a szeme romlott. Telefonja villogott, többször is, és a kijelzőn apró jel, sms-t kapott. Nem tudta kisilabizálni a szöveget, felnagyította, így se ment könnyen: Szemem fényének, a kicsinek most vettem a Lafayette-ben egy gyönyörű rózsaszín… a mondat közepén kikapcsolta a telefont. Felkelt az ágyból, kinyitotta a szekrényt, ruhái hiánytalanul ott lapultak. Felöltözött. Kint már sötét volt, de az is lehet, hogy nem jól látta. Sikerült a kórterem kilincsét hangtalanul lenyomnia, léptei sem koppantak a padlón. A folyosón senkivel se találkozott. Nem tudta, merre van a lift, a lépcsőházat megtalálta. Óvatosan indult lefelé.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.