– A Le Petit Parisien falai között mindenki egyenlő, akárcsak a temetőben – mondogatta Jules oly gyakran, viccelődve.
Aki ide betért, egy-két kedves szót is kapott az itala mellé ajándékba. Igaz, a legtöbben nem vártak válaszokat a kérdéseikre. Mégis feltették őket. Nyugtalanul, zavartan, óriási kérdőjelekkel. A fény városában élők azért keresték az öreg főúr társaságát, mert kávéházában szégyenérzet nélkül próbálhatták pár pohárkával leplezni szomorúságukat.
Az őszes vendéglátós esténként a Marie Brizard-féle narancslikőrt is ajánlotta szívfájdalomra. Azt az aranyló nedűt, amellyel már 1766 óta próbálták kezelni a búskomorságot kisebb-nagyobb sikerrel. Olykor ő is kortyolt belőle. Ilyenkor a citrusos aroma hatására megelevenedtek lelki szemei előtt álomszép karácsonyai. A bódító fenyőillat, a harangmintás fényfüzér és az ezüstpapírba csomagolt, régimódi szaloncukor, amelyet Eta a vendégszoba vitrinjének mélyén rejtegetett, mert tudta, hogy a férje és testvére lecsennék mind a fáról. Az ünnep előtt elővette a gondtalanul korcsolyázó gyerekeket ábrázoló, féltve őrzött képeslapokat is, amelyek rendre a fiók mélyén várták sorsukat. Mindig vásárolt egy tucatot a Mirabeau híd környéki árusoktól, de sosem postázta őket, mert mire sétájából hazaért, beléjük szeretett. Sajnálta elajándékozni a varázslatos üdvözlőlapokat, ezért is őrizgette mind. Amikor Jules meglátogatta, minden alkalommal tejeskávét és kakaót forralt. Mellé pedig szigorúan fahéjas almás kalácsot vagy pitét és csokoládékrémmel töltött piskótát készített. Rokonai azt híresztelték, hogy mást sütni sem tud. Még ha így is lett volna… A koros pincérnek azóta is mindennap eszébe jutnak ezek a szinte mesébe illő pillanatok. Annak idején a Le Petit Parisien ajtaját is azért tárta ki, hogy mindenkivel megoszthassa az ehhez hasonló már-már gyermeki örömöket.
– Mindenem megvan, ezért csak annyit kívánhatok, hogy másoknak is legalább ennyi jusson – hajtogatta Eta, aki az adakozás szépségét hagyta örökül.
Jules ezúttal egy üveg vörös Dolin vermutot is kibontott drága testvérének emlékére. Az enyhén savanykás, gyümölcsös aromájú, fűszeres, boralapú italból bőségesen töltött törzsvendégeinek. Mandula, körte és mézeskalács illata lengte be a lokált. A bódult bárzongorista kérésre közönségkedvenceket játszott újra és újra. Most a C’est Si Bont szólaltatta meg a billentyűkön. Minden rendben, énekelte oly régen zsebre tett kezű lazasággal Yves Montand, aki számára a szerelem olykor édes kis semmiség volt. Ez alkalommal az italozók kórusának előadásában csendült fel ez az örökbecsű. Az egymással szemben ülő párok visszagondoltak fiatalságukra, amikor még kézen fogva sétálgattak Párizs macskakövein, csókokat csenve a kandeláberek fényénél. Apró örömök…
Etát is valahogy így hódította meg a választottja. Bár lehet, az ő helyzetük a férjével prózaibb volt.
– Gyönyörűen vasalt ingben és sötétkék zakóban jelent meg. Elsőre mégsem tetszett igazán. Mégis, később annyit unalmaskodott, hogy végül valahogy megkedveltem. Nekem ő és Jules a legszebb ajándék. Persze a család többi tagját is idesorolom – idézte fel.
Ezt az érzést hívhatják úgy, hogy a szeretet csodája. Eta kedvese korán, gyógyíthatatlan betegségben hunyt el. Ezután a zenés vacsorákat és a vörös vermutot felváltotta a vajas pirítós és a palackozott víz. Eta a haláleset után nem nagyon járt emberek közé. Mégsem lett búbánatos, mert tudta, hogy őrangyala fentről vigyáz rá. Bárhol legyen is az a bizonyos odafenn. Amikor már ötödik éve élt özvegyként, azt kérte, hogy egy fotószalonban lőjenek róla pár képet. Kislányként is vágyott erre, de szüleinek sosem telt rá. Amikor meg már önerőből megfizethette volna, nem is törődött vele. Most mégis. Egy lilás virágcsokorral a kezében kapták lencsevégre.
Egy alkalommal, szokásos beszerző körútját követően, lehelyezte szatyrait az ágya mellé, ledőlt megpihenni, de már nem ébredt fel. Jules talált rá. Az idősödő vendéglős bőgött, mint egy csecsemő, amikor rálelt. A testvére ágya melletti asztalon volt egy kép az Etáról készült sorozatból. Miután kissé összeszedte magát, megnézte a fotó hátoldalát, amelyen csupán ennyi állt.
– A tejet tedd, kérlek, a hűtőbe!
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.