Jules idősen haragudott magára, mert olykor úgy érezte, hogy már nem emlékszik Barbara hajszínére, hangjára, tekintetére.
– Barna volt a szeme, vagy kék? Talán türkiz árnyalatban csillogott, amikor utoljára találkoztunk? – kérdezgette félhangosan.
Kis komódjának a mélyéről előkapott egy poros üveget. Bontatlanul őrizgette. Pár korty idővel elpárolgott belőle, de ez most egy cseppet sem zavarta. Kivételes alkalomra tartogatta ezt a nem mindennapi italt. A ritka – tíz évig tölgyfa hordóban érlelt – Courvoisier konyakot közös estéjükre szánta még három évtizeddel ezelőtt, de a második világháború közbeszólt. Azóta is vigyázta a végzetes randevú egyik utolsó megmaradt mementóját. Most, ennyi év után mégis rászánta magát, és felbontotta a féltve őrzött üveget. Azért kezdte el kortyolgatni, hogy úgy érezzen, mint egykor. Remélve, hogy mámoros ébredése után minden olyan lesz, ahogyan azelőtt volt. Harminc éve áhítozott szerelme és egykori fiatalsága után. Mindhiába… Igazából nem akart ő már semmit, csak egy kis nyugalmat, elmerülni megnyomorított lelkének szomorúságában. Előkeresett néhány megsárgult papírfecnin pihenő versfoszlányt. Tragikus sorsú szerelmének írta, de már sosem tudta átnyújtani neki. Elérzékenyülve böngészte a betűket.
„Elmerülnék a lelkedben, hogy megcsókolhassam a szíved. A szemedből szemlélném a reggeleket, a délutánokat, az éjszakákat és a csillagokat. Hangtalanul fognám a kezed. Egy szót sem szólnék. Hagynám, hogy a pillanat beszéljen. Most is! Folyton! Csókokat repítek a levegőbe, várva, hogy majd egyszer elkapod az összeset. Mondani akartam valamit, de nem jött a szó. Mégis tudtad, mire gondolok.”
Egyik zakójának a zsebében is őrizgetett egy hasonló cetlit, de azt sosem vette elő. Most is könnyes szemmel ült a félhomályban, miközben Barbarára gondolt.
– Annyi tervünk volt, és mégis… Voltak napok, amikor egyszerűen elmenekültem minden és mindenki elől. Egy kis méretű bőrönddel utaztam, társ nélkül. Olyankor megpróbáltalak elfeledni, hogy ne fájjon annyira, hogy nem lehetsz mellettem. Egyszer még São Paulo szegénynegyedét is meglátogattam. Beültem a Brahma bárba, várva, hátha belép Adoniran Barbosa, a kalapos, csokornyakkendős, őszülő bajuszú, bohókás öregúr, aki saját szomorúságáról szerzett sikeres szambadalokat. Majd meglátogattam egy floridai pincér barátomat, Franciscót, aki Miami Beach partjainál lakott, az óceán habjainak ölelésében. Ott együtt fürdőzhetsz a sirályokkal, igazi marhahúsból készül a húspogácsa, a csilisbab-konzerv kevesebb mint egy dollárba kerül, és a szökőkutakból is kóla folyik. Kis túlzással! De minek is mesélem mindezt, hisz itt hagytál. Elhalványuló emlék vagy csupán, és nem tehetek ellene semmit.
Jules haragudott a világra, mert úgy érezte, hogy örökre egyedül maradt. A kis szoba minden korttyal egyre szűkebbé vált, ezért levegőzni indult. Mámorosan és megkeseredetten andalgott a megszokott macskaköveken. Olykor – a konyak hatására – mégis úgy érezte magát, mint egy újszülött, akinek minden új.
– Színek!
Ahogy a Mirabeau hídhoz ért, a fény városának egyik jelképét díszítő szobrok megelevenedtek előtte. Már-már úgy érezte, mintha beszélnének hozzá.
– Itt hagyott az idő, drága barátom. Elszakadt a szerelmi kötelék.
Szinte szünet nélkül ezt hallotta. S azóta is folyton a fejében járt. Reményvesztetten botorkált a Le Petit Parisien felé. A hátsó bejáraton tért be kávéházába, majd leült a legtávolabbi asztalhoz, messze mindenkitől. A fiatal pincérek, akikre ezen az éjjelen is rábízta az üzletet, megállás nélkül vitték a rendeléseket. A forgatagban észre sem vették, hogy az őszes halántékú főúr, vagy ahogy ők hívták, a „góré” is belépett. Egyedül François „Frank” Roletti őrmester figyelt fel rá. Odalépett, üdvözölte, ám Jules csupán egy visszafogott, halk köszönéssel válaszolt. Roletti talpra állította és hazakísérte. Belesegítette a fotelébe, beadott neki egy nyugtatót, majd kitöltött magának egy pohárkával abból az üvegből, amelyről nem is sejtette, hogy milyen kincset rejt. Lehúzta, várva, hogy a barátja elaludjon.
Jules órák múlva ébredt. Vigasztalhatatlanul üldögélt fotelében, mert minden maradt a régi, de már semmi sem volt olyan, mint azelőtt.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. októberi számában)
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.