Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán életben. Az a tudat, hogy bármelyik járatra felszállhat, és oda gurulhat, ahová csak szeretne. Szabadon, felhőtlenül. Vidámságot sugárzott. A 21-es vonalat kedvelte a leginkább. Szemlélte az utat, olykor a buszvezető hölgyeket is szemügyre vette. Egyik-másik még kedvére való is lett volna, de sosem merte őket leszólítani, ugyanis idősen is félénk maradt. Élete derekán sem bukkant elő szinte egyetlen ősz hajszála sem. Mindig kifogástalan volt a megjelenése. Szürke vasalt nadrág, krémszínű vagy világoskék ing, mellény és szigorúan barna bőrcipő.
A reggeleit hajmosással indította. A kád fölé hajolt, bevizezte az arcát és a hajkoronáját, jól megszappanozta, leöblítette, és megszárítkozott. Ezután simára borotválta az arcát, és magára fújta kedvenc, citrusos illatú kölnivizét, majd felöltözött. Kizárólag a korai rituálét követően hagyta el hajlékát. Dalszövegíróként kereste kenyerét, mégsem lett világhírű. Inkább amolyan helybeli hírességnek számított. Kevésbé ismert szerzemények fűződnek a nevéhez. Olyan daloké, amelyeknek címe ott van az ember nyelve hegyén, de sehogy sem jut eszébe.
– A koncerteken kell a töltelék a sikerszámok között – mondogatta viccelődve.
Az egyik szerzeményét még Charles Aznavour számára is felajánlotta, ám a Szárnyaszegett szerelmes ennek ellenére sem tudta megtalálni a közönségét. „Lelkemet nyújtom át, masnit nem kötöttem rá. Ajakodra csókolnám az ég összes csillagát. Szárnyam rég eltörött, mégis sodródom feléd. Ha mindent odaadnék, az sem lenne már elég. Fakuló emlék, mélybe süllyedt vak remény. Füledbe súgnék, de számhoz szó már rég nem ér.” Holott, miután lejegyezte az idézett sorokat, még önmagán is meglepődött. Az alkotás folyamata máskülönben szinte már nyomasztotta. Hónapokig kutatott, hogy minden, amit leír, pontos legyen. Sokáig érlelődött benne egy-egy szöveg. Kizárólag éjjelente vetette papírra mindazt, ami kikívánkozott belőle. Ilyenkor feltett egy hangulatához illő lemezt a lejátszóra, és kitöltött egy pohárka ötcsillagos Metaxát. Ámulatba ejtette az üveg tartalmának borostyánsárga színe. Enyhén gyümölcsös, édeskés íze. Az érett barackot idéző zamata, amely szinte azonnal elbódította. Poharába töltött, és már kattogott is az írógépe. Munka közben szigorúan két pohárkával fogyasztott el. Fél decit húzóra, majd kortyonként kiélvezve a következőt. Már pályája elején eldöntötte, hogy az első igazán nagy bevételéből elutazik Szalonikibe. Abba a görög kikötővárosba, ahonnan kedvenc étele, a bujurdi származik. Jules kávéházában kérésére elkészítették ezt a friss paradicsommal, olajbogyóval, morzsolt fetával és egyéb sajtokkal készült, kerámiaedényben sült különlegességet. Ámde ő arról álmodozott, hogy egyszer majd a Nikis, avagy a Győzelem sugárúton falatozhat, félédes olümposzi rozé nektárral indítva a lakomát, kedvenc ötcsillagos italával leöblítve a fenséges falatokat. Az egyik irománya évekig pihent az íróasztal fiókjának mélyén, mire 1949 tavaszán rábírta magát, hogy postázza producer barátjának. Eddie becenevű cimborája később a fény városának egyik legismertebb mogulja lett. Jacques Brel, Dalida és mások karrierjét is egyengette. Mielőtt Martin végérvényesen borítékba zárta volna munkáját, finomított rajta még egy utolsót. A Misztikus mosolyú nő, ezt a címet adta a művének. Két hónap múlva jött egy rövid válasz.
– Nem rossz. Megmutattam embereknek. Egy amerikai kolléga érdeklődik. Talán felhasználnák egy filmhez is. Nat King Cole is énekelné. Szereznének hozzá valami érzelmes dallamot. Barátom, lehet, hogy ez lesz a befutó?
A koros szövegírót elmondhatatlan boldogság töltötte el. Az esetleges honorárium csupán annyiban foglalkoztatta, hogy fussa belőle a hőn áhított utazásra, a Közép-Makedónia régió székhelyére. Titkon azért az is foglalkoztatta, hogy talán végre az ő neve és alkotásának címe is rákerülhet egy kis- vagy nagylemez borítójának a hátoldalára. Hónapokig próbálta hívni a barátját, hogy a részletekről érdeklődjön, de az folyton külföldön tartózkodott, ezért nem tudta elérni. Több levelet is küldött, ám válasz nem érkezett. 1950-ben egy kisebb csomagot kézbesítettek a címére. Nat King Cole aktuális bakelitjét tartalmazta, és egy csekket. Feltette, belehallgatott, és hirtelen elérzékenyült, mert felismerte saját sorait. Kanapéjára rogyott, és fülig érő szájjal bámult ki az ablakon.
Percek múlva megrázta magát, és a borítót is tüzetesen tanulmányozni kezdte. Csupán a zeneszerzőket tüntették fel, és még a dal címét is megváltoztatták. Mona Lisa lett.
– Az egy dolog, hogy Leonardo da Vinci festménye ihlette a sorokat, de ezzel kiölték belőle a sejtelmességet.
A kiállított csekkre pillantva mégis mintha megenyhült volna.
– Legalább értékelték a fáradozásaimat – nyugtázta.
Másnap becsomagolt a bőröndjébe, beváltotta a csekket, és repülőjegyet vásárolt az induló szaloniki járatra.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.