Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán életben. Az a tudat, hogy bármelyik járatra felszállhat, és oda gurulhat, ahová csak szeretne. Szabadon, felhőtlenül. Vidámságot sugárzott. A 21-es vonalat kedvelte a leginkább. Szemlélte az utat, olykor a buszvezető hölgyeket is szemügyre vette. Egyik-másik még kedvére való is lett volna, de sosem merte őket leszólítani, ugyanis idősen is félénk maradt. Élete derekán sem bukkant elő szinte egyetlen ősz hajszála sem. Mindig kifogástalan volt a megjelenése. Szürke vasalt nadrág, krémszínű vagy világoskék ing, mellény és szigorúan barna bőrcipő.
A reggeleit hajmosással indította. A kád fölé hajolt, bevizezte az arcát és a hajkoronáját, jól megszappanozta, leöblítette, és megszárítkozott. Ezután simára borotválta az arcát, és magára fújta kedvenc, citrusos illatú kölnivizét, majd felöltözött. Kizárólag a korai rituálét követően hagyta el hajlékát. Dalszövegíróként kereste kenyerét, mégsem lett világhírű. Inkább amolyan helybeli hírességnek számított. Kevésbé ismert szerzemények fűződnek a nevéhez. Olyan daloké, amelyeknek címe ott van az ember nyelve hegyén, de sehogy sem jut eszébe.
– A koncerteken kell a töltelék a sikerszámok között – mondogatta viccelődve.
Az egyik szerzeményét még Charles Aznavour számára is felajánlotta, ám a Szárnyaszegett szerelmes ennek ellenére sem tudta megtalálni a közönségét. „Lelkemet nyújtom át, masnit nem kötöttem rá. Ajakodra csókolnám az ég összes csillagát. Szárnyam rég eltörött, mégis sodródom feléd. Ha mindent odaadnék, az sem lenne már elég. Fakuló emlék, mélybe süllyedt vak remény. Füledbe súgnék, de számhoz szó már rég nem ér.” Holott, miután lejegyezte az idézett sorokat, még önmagán is meglepődött. Az alkotás folyamata máskülönben szinte már nyomasztotta. Hónapokig kutatott, hogy minden, amit leír, pontos legyen. Sokáig érlelődött benne egy-egy szöveg. Kizárólag éjjelente vetette papírra mindazt, ami kikívánkozott belőle. Ilyenkor feltett egy hangulatához illő lemezt a lejátszóra, és kitöltött egy pohárka ötcsillagos Metaxát. Ámulatba ejtette az üveg tartalmának borostyánsárga színe. Enyhén gyümölcsös, édeskés íze. Az érett barackot idéző zamata, amely szinte azonnal elbódította. Poharába töltött, és már kattogott is az írógépe. Munka közben szigorúan két pohárkával fogyasztott el. Fél decit húzóra, majd kortyonként kiélvezve a következőt. Már pályája elején eldöntötte, hogy az első igazán nagy bevételéből elutazik Szalonikibe. Abba a görög kikötővárosba, ahonnan kedvenc étele, a bujurdi származik. Jules kávéházában kérésére elkészítették ezt a friss paradicsommal, olajbogyóval, morzsolt fetával és egyéb sajtokkal készült, kerámiaedényben sült különlegességet. Ámde ő arról álmodozott, hogy egyszer majd a Nikis, avagy a Győzelem sugárúton falatozhat, félédes olümposzi rozé nektárral indítva a lakomát, kedvenc ötcsillagos italával leöblítve a fenséges falatokat. Az egyik irománya évekig pihent az íróasztal fiókjának mélyén, mire 1949 tavaszán rábírta magát, hogy postázza producer barátjának. Eddie becenevű cimborája később a fény városának egyik legismertebb mogulja lett. Jacques Brel, Dalida és mások karrierjét is egyengette. Mielőtt Martin végérvényesen borítékba zárta volna munkáját, finomított rajta még egy utolsót. A Misztikus mosolyú nő, ezt a címet adta a művének. Két hónap múlva jött egy rövid válasz.
– Nem rossz. Megmutattam embereknek. Egy amerikai kolléga érdeklődik. Talán felhasználnák egy filmhez is. Nat King Cole is énekelné. Szereznének hozzá valami érzelmes dallamot. Barátom, lehet, hogy ez lesz a befutó?
A koros szövegírót elmondhatatlan boldogság töltötte el. Az esetleges honorárium csupán annyiban foglalkoztatta, hogy fussa belőle a hőn áhított utazásra, a Közép-Makedónia régió székhelyére. Titkon azért az is foglalkoztatta, hogy talán végre az ő neve és alkotásának címe is rákerülhet egy kis- vagy nagylemez borítójának a hátoldalára. Hónapokig próbálta hívni a barátját, hogy a részletekről érdeklődjön, de az folyton külföldön tartózkodott, ezért nem tudta elérni. Több levelet is küldött, ám válasz nem érkezett. 1950-ben egy kisebb csomagot kézbesítettek a címére. Nat King Cole aktuális bakelitjét tartalmazta, és egy csekket. Feltette, belehallgatott, és hirtelen elérzékenyült, mert felismerte saját sorait. Kanapéjára rogyott, és fülig érő szájjal bámult ki az ablakon.
Percek múlva megrázta magát, és a borítót is tüzetesen tanulmányozni kezdte. Csupán a zeneszerzőket tüntették fel, és még a dal címét is megváltoztatták. Mona Lisa lett.
– Az egy dolog, hogy Leonardo da Vinci festménye ihlette a sorokat, de ezzel kiölték belőle a sejtelmességet.
A kiállított csekkre pillantva mégis mintha megenyhült volna.
– Legalább értékelték a fáradozásaimat – nyugtázta.
Másnap becsomagolt a bőröndjébe, beváltotta a csekket, és repülőjegyet vásárolt az induló szaloniki járatra.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.