Benoît előrántott egy üveg megkezdett Napoleon konyakot a kis konyhai kredencének rejtekéből. Kihúzta a kalapos parafa dugót, inhalált belőle, és töltött magának egy pohárkával. Kényelmesen elhelyezkedett a hintaszékébe, kortyonként élvezve ki a részegítő italt. Kizárólag szobahőmérsékleten fogyasztotta a bódító nedűt, úgy, ahogy a hátoldali címkén található javallat szerint is ajánlották. A márka megszállottja volt. Más fajtáról hallani sem akart.
– Nem hagyhatom cserben Őfelségét! – mondogatta szipókázás közben.
A Le Petit Parisien falai között névre szóló üveget tartottak fenn a számára. Valahányszor belépett Jules kávéházába, a főúr már készítette is a pult alatt pihenő palackot, amelyből kizárólag ő kaphatott.
Italozgatás előtt szinte minden este briós zsemlében sült – fokhagymával és rozmaringgal ízesített – camembert sajtot fogyasztott. Imádta, ahogy a péksütemény körbefonja a fehérpenészes csodát. Számára szeánszot jelentett az étkezés. Kosztolás előtt minden alkalommal a tányérja fölé hajolt, hogy megillatozza a tartalmát. Azután villája végére vett egy kis sajtot, megízlelte, majd kenyérdarabokat mártogatott a krémes különlegességbe. Végül a tészta következett, amelyet apró falatonként tüntetett el.
– Nem lehet megunni! – nyugtázta megelégedve, majd felhajtott egy kis Napoleont.
– Csupán az íze kedvéért! – hangoztatta tréfálkozva, valahányszor az idősödő pincér a poharába töltött. Benoît szigorúan a főfogás után döntötte magába a szőlőalapú égetett szeszes italt, úgy, ahogy a háziorvosa tanácsolta. Persze egy szimplával sosem érte be. Rendre leöblítette még eggyel… Vagy akár többel is. A kedélyállapotához mérten. Megtehette, hiszen önmagán kívül senkinek sem tartozott elszámolnivalóval. Öccse Kanadába költözött. Valahová feljegyezte annak a városkának a nevét, ahová testvére elszármazott, de nem vette a fáradságot, hogy megjegyezze. Kétévente egyszer, ha találkoztak, de olyankor is csak pár napot töltöttek együtt. Esetleg szülinapok alkalmával egy-egy rövid telefon, és kész. Felesége idő előtt távozott, és későbbi élettársát is túlélte. A szerelmei közül egyedül a gitár maradt. Egy Antonio de Torres-féle hangszeren játszott, amelyet az egyik tanítványa ajándékozott számára. Hangulatos kis szobájában minduntalan pengette. Passzióból régebben Jules vendégkörének is játszott, de kizárólag azokon a napokon, amikor a bárzongorista kimenőt kapott. A virtuózok közül Tony Mottolát kedvelte a legjobban. Nagyra becsülte, hiszen hozzá hasonlóan ő is azért tanult gitározni, mert gyerekkorában az akadt a ház körül. Filmhíradók felvételein fürkészte eszményképét, aki Frank Sinatrát kísérve bejárta a világot. Mottola 1964-ben megjelent korongját karcosra hallgatta. A mester ezt a lemezét a fény városának ajánlotta. Merengés közben megszunnyadt kissé. Ébredezve észrevette, hogy van még egy nyelet a poharában. Egy szempillantás alatt felhörpintette, sóhajtott egy nagyot, és… vége. Széke még ringott, de élet már nem volt benne. Ennyi jutott neki. Elrejtőzött még a nap is, amikor kilehelte a lelkét.
A lakáshoz érkező François „Frank” Roletti őrmester többször is kopogott. Zörgette az ajtót, de nem jött válasz, ezért betörte, és berohant. Magával hozta ifjú nyomozókollégáját is, aki az orrfacsaró bűztől és a látványtól rögtön beszaladt a fürdőszobába, és kidobta a taccsot.
Roletti később odanyújtott a fiatal tisztnek kétkortynyi konyakot.
– Húzóra. Megszünteti a gyomorgörcsöt, és az idegeidet is megnyugtatja. Egy idő után majd hozzászoksz a látványhoz, és a szagokra is ellenálló leszel. De a közöny iránti dühöt, drága barátom, azt még évtizedek elteltével sem mulasztja el semmi. Szomorú, hogy egyetlen szomszédja sem hiányolta. Igaz, előtte sem nyitotta rá az ajtót szinte senki. A fivérével is hónapok múlva lett volna esedékes a találkozása, ahogy látom a naptárban. Jules keresett fel, mivel vagy egy hét is eltelt azóta, hogy Benoît utoljára betért a Le Petit Parisienbe. Vendéglátósunk sem hitte volna, hogy akkor utolsó alkalommal tette.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.