Gregoire kicsiny könyvesbódéja sötétebb árnyalatú volt a többi zöld doboznál. Úgy tekintett rá, mint egy parányi butikra, ahol varázslatot vehettek a Cité-szigettel szemközti partszakaszokon korzózó bámészkodók. Magazinokat, könyvritkaságokat és különleges képeslapokat kínált a fény városának aranykorából. Jules testvére, Eta is tőle vásárolta minden karácsonykor azokat az üdvözlőlapokat, amelyeknek a nagyját sosem küldte el, mivel megszerette őket.
A korosodó kereskedő idézetes levelezőlapot is árult. Egy díszes papírra aláírt neki Antoine de Saint-Exupéry is. Az író engedélyével sokszorosíthatta a lapot, amelyre gyöngybetűkkel a következőket jegyezte: „Csak erőt kérek a hétköznapokhoz!” Az író Fohász című művéből származik ez a pár szavas, magvas gondolat. Mellényzsebében is megpihent egy példány. Hétfő kivételével szinte mindennap kinyitott. A hatóság különben is kötelezte, hogy jó időben legalább heti négy napot dolgozzon. Cserébe helypénzt nem kellett fizetnie, sorstársainak sem. Ő szinte sosem elégedetlenkedett. A reggeli ébredezés közben is azt hajtogatta:
– Melódiázni fogok ma is. Újra szól a melódia!
A foglalatosságai mellett a finom falatok is boldoggá tették. Nap nap után cukormázzal bevont fahéjas csigáról ábrándozott. A Le Petit Parisien falai között szívesen fogyasztott belőle. Egy fáradalmas nap után pedig narancsreszelékkel ízesített, mézédes tejbegrízt kanalazott Jules kávéházában. Azt szerette, ha a megszokottnál kissé hígabbra készítik el a számára. A hangszálait pedig Mandarine Napoléon likőrrel kezelte. Citrusos zamata és édeskés íze miatt kortyolta.
– A receptjét Napóleon orvosának naplójában találták. Gyógyszer ez, én mondom! – hangoztatta, valahányszor kikért magának egy duplát. Mindenkivel előzékeny volt. Amikor sorban állt Basile vegyesboltjában, maga elé engedte azokat, akik mögötte várakoztak. A kéregetőktől sosem sajnált pár frankot. Rendre adott abból a kevésből, amit megkeresett. Még akkor is, ha tudta, hogy aznap már nem vacsorázhat olyan kiadósat. Szeretett jót tenni másokkal, bár tisztában volt vele, hogy nem várhat cserébe semmit. Ám nem is a „köszönöm” hajtotta, hanem a lelki nyugalom. Persze azért titkon kíváncsi volt, hogy ez a megannyi aprócska figyelmesség ugyan ér-e valamit. Pierre atya volt az egyik legkedvesebb kuncsaftja. Egy alkalommal beszélgetés közben a következő kérdést szegezte neki:
– Hol van Isten valójában?
– Mindenhol!
– Értem én, drága Pierre atya, de hol találják azok, akiknek csupán az a kis apró jut, amit mi teszünk félre a számukra?
– A szándékban és a cselekedetben, fiam. Ahogy a kezed az övé felé nyújtod. Szavak nélkül tudatva, hogy ma megmentetted őt.
– De mi lesz, miután én már nem leszek? Ha azok is eltávoznak, akik hasonlóan tesznek?
– Akkor Isten emeli tenyerére őket, és elviszi magához, a jobbjára.
Az éltes eladó aznap este könnyes szemmel szédelgett haza. A plébános intelmeire gondolt. Lakásában égve hagyta a kis belépő fényét, majd feltette Serge Reggiani énekelt verseit. Szerette ezt a műfajt. Volt, hogy a vevőinek ő maga is szavalt vagy eldalolt valamit. Azt mondják, nem is rosszul.
Most is dudorászott, hogy elnyomja az álom. A lemezt halkan hallgatta, hiszen kedvelt dalnoka oly beleéléssel adta elő a sorokat, hogy ha feljebb csavarja a hangerőt, hangosnak hatott volna a késői órán. Máskülönben valahányszor összefutottak François „Frank” Roletti őrmesterrel, szóba került a francia dal legendája.
– Drága barátom, ha én úgy szavalnék, mint Serge, akkor már rég valahol máshol lennék – elmélkedett Roletti.
– Én hasonlóképpen tudok, legalábbis azt mondják a vevőim, és mégis itt tartok – válaszolta viccelődve az idős árus.
Egyik munkanapja végeztével ismét Basile kereskedésében időzött. Ahogy minduntalan, amikor szüksége volt valamire. Egy görbebotos hölgy is ott várakozott.
– Kérem, Ön következik – szólt illedelmesen Gregoire.
– Nem, nem, ön volt itt előbb – szabadkozott a nő.
– Ugyan, én ráérek – válaszolta az agg árus.
Amikor aztán végül már ő került sorra, fáradtan lépkedett a pénztárhoz. Fizetett, és az ajtó felé indult. A szatócs azonban megállította, és egy narancsos marcipántallért nyújtott felé.
– Kedvességedért – szólt Basile mosolyogva.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
