Gregoire kicsiny könyvesbódéja sötétebb árnyalatú volt a többi zöld doboznál. Úgy tekintett rá, mint egy parányi butikra, ahol varázslatot vehettek a Cité-szigettel szemközti partszakaszokon korzózó bámészkodók. Magazinokat, könyvritkaságokat és különleges képeslapokat kínált a fény városának aranykorából. Jules testvére, Eta is tőle vásárolta minden karácsonykor azokat az üdvözlőlapokat, amelyeknek a nagyját sosem küldte el, mivel megszerette őket.
A korosodó kereskedő idézetes levelezőlapot is árult. Egy díszes papírra aláírt neki Antoine de Saint-Exupéry is. Az író engedélyével sokszorosíthatta a lapot, amelyre gyöngybetűkkel a következőket jegyezte: „Csak erőt kérek a hétköznapokhoz!” Az író Fohász című művéből származik ez a pár szavas, magvas gondolat. Mellényzsebében is megpihent egy példány. Hétfő kivételével szinte mindennap kinyitott. A hatóság különben is kötelezte, hogy jó időben legalább heti négy napot dolgozzon. Cserébe helypénzt nem kellett fizetnie, sorstársainak sem. Ő szinte sosem elégedetlenkedett. A reggeli ébredezés közben is azt hajtogatta:
– Melódiázni fogok ma is. Újra szól a melódia!
A foglalatosságai mellett a finom falatok is boldoggá tették. Nap nap után cukormázzal bevont fahéjas csigáról ábrándozott. A Le Petit Parisien falai között szívesen fogyasztott belőle. Egy fáradalmas nap után pedig narancsreszelékkel ízesített, mézédes tejbegrízt kanalazott Jules kávéházában. Azt szerette, ha a megszokottnál kissé hígabbra készítik el a számára. A hangszálait pedig Mandarine Napoléon likőrrel kezelte. Citrusos zamata és édeskés íze miatt kortyolta.
– A receptjét Napóleon orvosának naplójában találták. Gyógyszer ez, én mondom! – hangoztatta, valahányszor kikért magának egy duplát. Mindenkivel előzékeny volt. Amikor sorban állt Basile vegyesboltjában, maga elé engedte azokat, akik mögötte várakoztak. A kéregetőktől sosem sajnált pár frankot. Rendre adott abból a kevésből, amit megkeresett. Még akkor is, ha tudta, hogy aznap már nem vacsorázhat olyan kiadósat. Szeretett jót tenni másokkal, bár tisztában volt vele, hogy nem várhat cserébe semmit. Ám nem is a „köszönöm” hajtotta, hanem a lelki nyugalom. Persze azért titkon kíváncsi volt, hogy ez a megannyi aprócska figyelmesség ugyan ér-e valamit. Pierre atya volt az egyik legkedvesebb kuncsaftja. Egy alkalommal beszélgetés közben a következő kérdést szegezte neki:
– Hol van Isten valójában?
– Mindenhol!
– Értem én, drága Pierre atya, de hol találják azok, akiknek csupán az a kis apró jut, amit mi teszünk félre a számukra?
– A szándékban és a cselekedetben, fiam. Ahogy a kezed az övé felé nyújtod. Szavak nélkül tudatva, hogy ma megmentetted őt.
– De mi lesz, miután én már nem leszek? Ha azok is eltávoznak, akik hasonlóan tesznek?
– Akkor Isten emeli tenyerére őket, és elviszi magához, a jobbjára.
Az éltes eladó aznap este könnyes szemmel szédelgett haza. A plébános intelmeire gondolt. Lakásában égve hagyta a kis belépő fényét, majd feltette Serge Reggiani énekelt verseit. Szerette ezt a műfajt. Volt, hogy a vevőinek ő maga is szavalt vagy eldalolt valamit. Azt mondják, nem is rosszul.
Most is dudorászott, hogy elnyomja az álom. A lemezt halkan hallgatta, hiszen kedvelt dalnoka oly beleéléssel adta elő a sorokat, hogy ha feljebb csavarja a hangerőt, hangosnak hatott volna a késői órán. Máskülönben valahányszor összefutottak François „Frank” Roletti őrmesterrel, szóba került a francia dal legendája.
– Drága barátom, ha én úgy szavalnék, mint Serge, akkor már rég valahol máshol lennék – elmélkedett Roletti.
– Én hasonlóképpen tudok, legalábbis azt mondják a vevőim, és mégis itt tartok – válaszolta viccelődve az idős árus.
Egyik munkanapja végeztével ismét Basile kereskedésében időzött. Ahogy minduntalan, amikor szüksége volt valamire. Egy görbebotos hölgy is ott várakozott.
– Kérem, Ön következik – szólt illedelmesen Gregoire.
– Nem, nem, ön volt itt előbb – szabadkozott a nő.
– Ugyan, én ráérek – válaszolta az agg árus.
Amikor aztán végül már ő került sorra, fáradtan lépkedett a pénztárhoz. Fizetett, és az ajtó felé indult. A szatócs azonban megállította, és egy narancsos marcipántallért nyújtott felé.
– Kedvességedért – szólt Basile mosolyogva.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
Anyuka fekete főkötőben ül a sötétben, lágyan ringatózik a karosszékben. Biztosan alszik. Vágó István éppen abban a pillanatban győzi meg a versenyzőt, hogy felezzenek, amikor a palóc szőtteshez érek. A távirányítóért nyúlok, de ahogy elérem, anyuka keze görcsösen szorongatja azt. Anyuka szeme nyitva, értelem nélkül figyel maga elé. Szája körül fehér fátyol fut végig, mint füstölt húsra lerakódott sóréteg.
Persze hogy mire gondol a nő, azt ritkán lehet sejteni pontosan. Mert a nő gondolhat bármire. Arab teára az északi sarkon. Sámson sírjára a kánai menyegzőn. Párizsi hajnalra egy firenzei éjszakán. Mert olyan a nőben a gondolat, mint a dzsesszben a szaxofon, nyugtalanító. A nő tehát felébredt. A nő. Hívhatnánk Jolánnak, Amálnak vagy Matildnak, de valahogy egyik név sem passzol a pizsamájához.
Amikor a szilva lehull, akkorra jól meg van érve, jó lesz a cefrébe, de amelyik penészes, azt ott kell hagyni. Egy műanyaghordóban bedögleszti a gyümölcsöt. Többféle szilvát tesz bele, hidegben tartja, míg összegyűjtögeti, s csak akkor teszi ki a napra, amikor megtelt a hordó, hogy ezután induljon be az erjedése.
Apám arca imbolyog a gyertyalángban, hol elfolyik, hol megnyúlik, vörös pillanatokká erősödik, aztán fehér fénnyé szelídül. A padlót bámulom, csizmám orrával egy aprócska fekete foltot maszatolok. Két ujjam közt forgatok egy pirulát, nem tudom eldönteni, lenyeljem vagy visszategyem a táskámba vészhelyzetre, ahogy az orvos javasolta. A csendből néma kérdések törnek elő.
Ezek azt sem veszik majd észre, ha egyszer elköltözöm – volt az első gondolata, amikor az íróasztalán lévő konzolos lámpafejet már a huszadik ragasztás után sem sikerült kellőképpen rögzítenie. Részint a „műanyagra műanyag” ragasztás lehetetlensége, részint a celluxnak a feltalálását követő időszakban tapasztalható drasztikus minőségi romlása miatt.
Ködös, kék színű hajnal ülte meg a hegyi főutat. Magas fenyők kísérték mindkét oldalán Linát, ahogy kék melegítőben futott. A nyári reggel ellenére halvány párafelhőt lihegett, mely elolvadt a nyirkos erdő levegőjében. Hűvös volt az idő, még a nap sem kelt fel, azonban a fiatal nő már három kilométert is maga mögött hagyott. Felkötött barna haja vadul csapkodta a vállait, ahogy küzdött a távolsággal.
A század vége felé normalizálódik a helyzet, az emberiség kicsit magára eszmél. A katasztrófák után meglepően hamar helyreáll a rend, de az addigi atavisztikus életritmus teljesen megváltozik, a lokális atomrobbanások genetikai hatásai révén a túlzottan üzleti irányba fordult világszemlélet 180 fokos fordulatot vesz. A gazdasági profithajszolás emléke is eltűnik, a Föld lakói hirtelen rájönnek, hogy a természet magától is terem, és mindenkit eltart, a mohóság, valamint az addigi hivatalok, meg az egymást ellenőrző és csesztető polgári foglalkozások teljesen fölöslegessé válnak.
Három napja távozott a nagyi, azóta várom, hogy hazaérjen. A fotel üres, nem szól a tévé, a falak kíváncsi fülükkel hallgatják, mikor veri ismét a radiátort. A horgolt terítőn – ami valójában egy bazári portéka – fekszik egy félig üres pohár, a műfogsora már nincs benne. Belelapozok a receptes könyvbe. Hullámos lapjai ropognak a kezem alatt, mint az a kétszersült, amit utoljára őröltek a fogai.
Elhanyagolt gyümölcsöst örököltem atyai nagybátyámtól; barátom tanácsára határoztam el, hogy valamikor a közeljövőben felkeresem a dombhajlatra kapaszkodó telket. Néhány hét múlva, lassan kúszó árnyak szemlélése közben döntöttem el, hogy másnap utazom. Kakasszóra ébredtem, bőségesen reggeliztem, vidám szavakkal búcsúztam a szomszédos ház előtt kapálgató öregasszonytól; emlékek között kutatva indultam.