Jules minden vasárnap hajnalban leült a Notre-Dame-székesegyház melletti park egyik padjára. Sosem ment be, mert úgy gondolta, nem méltó hozzá, hogy betérjen. Pedig az ő világa is nagyon hasonló volt, mint azoké ott, a díszes boltíveken túl. A Le Petit Parisien ajtaján is fohászkodó alakok léptek be, kortyonként remélve a megváltást.
Jules nem szerette a papokat. Megvetette azokat, akik havonta rendelték Rómából reverendáikat, ám a híveiktől még a száraz kiflit is sajnálták. Talán egyetlen plébános volt, akit tisztelt, Pierre atya. Valahányszor találkoztak, mosollyal és visszafogott biccentéssel üdvözölték egymást. Az öreg prédikátor sosem hivalkodott. Nem kérte az embereket, hogy adakozzanak, mert tudta, hogy egyikőjüket sem halmozta el gazdagsággal a Mindenható. Mindenét a nincsteleneknek adta. Azokban az egyszerű papi ruhákban járt, amelyeket a püspökség biztosított a számára. Ha a plébániájával szemben levő péktől sós süteményt kapott, annak is egy részét elajándékozta. Olyan embereknek, akikről tudta, hogy aznap mást biztosan nem fognak enni, mert nem futotta rá. Azt vallotta, hogy a test a legszentebb templom, és bárki lehet Isten papja, aki megvallja őt, és hisz. A betegeket ingyen látogatta, és a legfiatalabbakat is folyton bátorította, segítette. Azért sem kért semmit, ha valakiről megemlékezett egy miséjén. Visszafogottan élt. Talán az egyetlen földi finomság, amit megengedett magának, az a fahéjas-cukros palacsinta volt. Ebből minden vasárnap fogyasztott kettőt Jules kávéházában. Összekeveri az ember a cukrot és a fahéjat, megszórja a palacsinta belsejét, összetekeri. A keverék ráolvad a tésztára, és kész.
– Mennyei! – kiáltott fel a plébános elégedetten, valahányszor az utolsó falatot elfogyasztotta. Jules ezt az egy szócskát az étlapra is ráírta az édesség mellé. A tisztelendőtől sosem kért egyetlen frankot sem a fogyasztásért. Fizetés helyett minden alkalommal mindketten csupán mosolyogtak és biccentettek, megszokásból. Ez a vasárnap mégis más volt. Pierre egy összegyűrt vonatjegyet vett elő, amelyet Jules-nek adott. Kedvességből. Egy haldoklóhoz hívták feladni az utolsó kenetet, ezért nem utazhatott Brest felé. Tudta, hogy a vendéglátós rajong a kikötőért, azért is hálálta meg ilyen módon a folytonos figyelmességét. Aznap Jules már kora délután bezárt, hogy időben elérje a gyorsot. Imádott vonaton robogni. Szeretett Brest negyedeiben sétálni. Párizs mellett ez volt az egyetlen város, ahol kibírta. Aznap egész este esett, és ázott minden. A Siam utcán korzózó hölgyek rózsaillatú parfümjének esszenciáját is elmosta a víz. Jules elgondolkodva lépkedett a macskaköveken. A vár romjai felé sétált. Imádta az öblöt, mert a Tanguy-torony tetejéről látni lehetett az óceánt. Pont olyan volt, ahogy kedvenc költője, Jacques Prévert lejegyezte. Szinte megelevenedtek előtte a sorok, miközben a távolba révedt. Talán senki sem fogja megérteni, hogyan lehetett valaha is boldog annak a kőhalomnak a tetején, amelyet átjárt a világégések keserűsége. Azért imádott ott lenni, mert az erőd a néhai kedvesére emlékeztette. Jules nem csupán a kávéháza szerelmese volt, hanem egy tragikus sorsú hölgyé, Barbaráé is. Sok levelet írt neki. Az egyiket kedvenc zakójának belső zsebében őrizte. Amikor megmentettem értékeit az enyészettől, akkor elolvastam.
„A Penfeld folyón túl, a régi emlékek és az új remények sodrásában gondtalan voltam, és fiatal. Mint amikor először megláttalak. Most is emlékszem arra a pillanatra. Égig emelt szívvel vártalak. Szárnyak nélkül repültem a semmiből a lelked örökkévalóságába. Öleltelek, szorítottalak. Lehet, egy kicsit érzelgős vagyok, de bocsásd meg nekem, mert ilyen a szerelem. Nem mindegyik, de az enyém igen. Ha mindenemet odaadnám, az sem lenne elég, hogy érezd, mennyire… Ezért a lelkemet nyújtom. Masni nélkül. Csupaszon! Legyél velem most, még ha csak gondolatban is. Nem egy percig akarlak. Nem pár sovány pillanat erejéig, hanem örökre. Az ajkadra csókolnám az ég összes csillagát, ha itt lennél. Nem vagy mellettem, mégis érzem, ahogy cirógatod az arcom. A fülembe súgod, hogy mennyire… Mit is beszélek, ez csak az eső és a szél volt.” Azon az éjszakán, amikor Jules utoljára várta Barbarát Brest kikötőjében, a felhők is haldokoltak. Talán azért ázott minden. Órák múlva egy arra haladó teherautó platóján pillantotta meg kedvesét. A nő reményvesztetten sikoltozott. Jules utcákon át futott utána, de nem érte utol. Soha többé!
Barbarát elsodorta a második világháború. Jules úgy érezte, hogy elvették a fiatalságát és a szerelmét. Szaladt a kipufogógáz felhőjében, de a távoli fegyverropogás zaja kijózanította.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. június 15-i számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.