Amióta bevonták Clément jogosítványát, óhatatlanul eluralkodott rajta a nyugtalanság érzése. A koros taxis hiába bizonygatta a meghallgatása előtt, hogy életkorát meghazudtoló módon vezet, a testület tagjai mégsem engedték többet a volán mögé. A látása erősen megromlott, és olykor már a színeket is eltévesztette.
– Melyik férfi nem, ugyebár? – tette fel tréfálkozva a bizottság tagjainak a költői kérdést. Ám az orvosok egy cseppet sem találták szellemesnek ezt a bohókás frázist. Azóta mindenhová kizárólag lábbusszal járt.
Éjszaka szerette igazán koptatni a macskaköveket. Jules kávéházát szinte minden este útba ejtette. Fokhagymás kétszersültet fogyasztott, amelyre íncsiklandozó comté sajtot olvasztott a Le Petit Parisien konyhafőnöke. A kései kosztolás után pedig rendre elsétált a Cyrano bisztróba. A hely belső tere – amely úgy nézett ki, mint egy mámoros festő impressziója – 1914 óta nem változott. Itt csakis martini koktélt kortyolt jéggel és citrommal. Egy rész gin, öt rész vermut – legalább három pohárral –, és máris elviselhetőbb lett számára az élet. Ilyenkor szalonspiccesen andalgott a megszokott utcákon, ahová egykoron négy keréken szólította a munkája. Jellegzetes, bordó gombos nadrágtartójáról ismerték. Mindig inget és vasalt nadrágot viselt. Mindenkivel előzékenyen viselkedett. Még azokhoz az álmodozó csavargókhoz is volt némi kedves szava, akik néhány frankkal a zsebükben, hölgytársaság kíséretében vitették magukat, hogy pár röpke pillanat erejéig úrnak érezhessék magukat. François „Frank” Roletti őrmestert is ő szállította a bűntények helyszínére. Olyan dolgokat látott, amelyeket még a filmhíradók sem mutattak. Egyszer véletlenül egy olyan kanapén ülve várta a helyszínelés végét, amelyen előző éjszaka valaki kilehelte a lelkét. Roletti őrmester csak utólag mondta el neki, hogy a megszáradt foltok igazából vérnyomok. Az áldozat Valentin volt. A kisstílű hamisító, akit szabadulása után egyik elégedetlen kuncsaftja lőtt hátba. Egy férfi, aki pont azokkal a papírokkal bukott le a határon, amelyeket Valentintől vásárolt. A szélhámos egyedül élt, és úgy is halt meg. Temetésére is csupán Clément és Roletti mentek el. Azért az őrmester búcsúztatta, mert mielőtt legutóbb bevitte volna, koccintottak egy utolsót Jules kávéházában. Így volt ez valahogy. A koros autótaxis most is kijár hozzá, hogy olykor fejfája mellé tegyen egy szál virágot. Ha majd ő is meghal, akkor már senki sem lesz, aki odategye azt a hervatag virágszálat.
Idősen már Clémentet sem várta haza senki. Odavolt a feleségéért, de az Isten mintha még nála is jobban szerette volna, mert – a harmincadik házassági évfordulójuk napján – magához szólította. A szép korú taxist neje halála után a kályhában pattogó tűz látványa tudta igazán megnyugtatni.
– Ki kellene mennem hozzá megint a temetőbe… Bár tudom, hogy ő nem a sírban van, hanem a szívemben – mondogatta megannyiszor.
Azóta ő is közvetlen kapcsolatot ápolt Istennel. Hetente imádkozott. Annyit kért, hogy amikor végleg kilép a földi díszletek közül, a távozás pillanata ne fájjon. Egy szokásos andalító éjszakai sétája után aludt el örökre. Belefáradt az egészbe. Frank Roletti őrmester is előbb ment el, így már senki sem maradt, aki sírjára virágot tehetett volna. Sírásók temették el. Pap sem volt. Talán nem is igényelte volna, mert már ott lehetett Isten és a felesége jobbján, ahová titkon mindig is vágyott. Kivárta…
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. február 20-i számában)
Aki a nagypapa hagyatékát hozta ide, vagy a lomtalanításkor megmentett kacatokat próbálta eladni, nyilván nem hozott annyi bevételt, mint egy milliós forgalmat bonyolító áruház. Pedig a bolhapiac igazi látványosságnak számított, turisták is gyakran megfordultak itt, a világ összes nyelvén beszéltek, kamerájuk ott lógott a nyakukban.
Apropó, szerelem. Dolgom volt egyszer egy lengyel lánnyal Szombathelyen. (Dolgom volt? Úgy értem, táncoltunk. Ő igazából egy vidám némettel szeretett volna, de csak én jöttem össze. Úgy hívták, Slawomira. Van a lengyeleknek ez az áthúzott ell betűjük.) Ebből is mi igaz? Tényleg táncoltam (még a múlt században) egy Slawomira (áthúzott ell) nevű lengyel lánnyal Szombathelyen.
Hunya tisztelendő jól ismerte az ernyicseieket. Egyes pletykák szerint mind a négyezer lakost név szerint. – Ha arra kérik őt, még ábécérendben is felsorol mindenkit – mondta Kapory Oszkár a hivatali asztala mögött. – Ha egyszer elfelejteném valamelyik nevem, csakis nála kérdeznék utána!
A szűz hóra egy vércsepp hullt. A vörös folt lassanként terjedt szét a fehér kristálytakarón. A vércsepp és a várpalota bejárata között friss lábnyomok követték egymást. Apró, piros topánkák süppedtek a kitaposott cipőlenyomatokba, és a lány így jutott el a bejáratig anélkül, hogy átnedvesedett volna a lába.
Bíró János lógó orral baktatott befelé a dombtetőről, az erdő alól. Telefonálni ment ki, lejjebb, a házuknál nem volt rendes térerő, ha fel akarta hívni a testvéreit, csak így tudott érvényesülni. Régebb leveleztek, de annak egy hét is kellett, amíg megérkezett, aztán ahogy a mobil terjedni kezdett, átálltak erre. Igaz, a szolgáltatók nem kényeztették el az ilyen eldugott, dombvidéki tanyasiakat: egyesek jelerősítőt szereltek fel a háztetőre, Bíró János megelégedett azzal, hogy kisétált a gerincre.
Ő mindig valami nagyon fontosat tud mondani. Egy lépéssel vagy tán kettővel is a többiek előtt jár. Sokszor beszél olyasmiről, amit csak a felnőttek tudnak. Például hogy a majorban kölcsönt lehet kérni házépítésre, vagy hogy nemsokára háború lesz. Ez utóbbiért a tanító néni megszidta, mert nem szabad rémhíreket terjeszteni. De hát ez nem rémhír, dédapám mondta, védekezett Kati.
Harmadnap a sikeres és elégedett író délben tért magához. Hasogatott a feje, hányinger kerülgette. Az ágyban fekve fogott hozzá az íráshoz, a fején vizes borogatással. Újra leírta a címet („A csend”), mivel előző nap elmulasztotta a dokumentum mentését. Ekkor elkezdődött a padláson a futkározás. Töprengett, hogy macska, nyest vagy menyét lehet-e.
Angyalnak születtem, és koraszülöttként jöttem a világra. A földi anyám szerint kész csoda, hogy életben maradtam, amikor ezt mondta, én mindig mosolyogtam, mert tudtam, hogy valódi csoda történt akkor. Az orvosok tehetetlenül álltak fölöttem, és azt mondták az anyámnak, hogy készüljön fel a legrosszabbra, mert szerintük a halál a legrosszabb. Semmit nem tudnak.