Amióta bevonták Clément jogosítványát, óhatatlanul eluralkodott rajta a nyugtalanság érzése. A koros taxis hiába bizonygatta a meghallgatása előtt, hogy életkorát meghazudtoló módon vezet, a testület tagjai mégsem engedték többet a volán mögé. A látása erősen megromlott, és olykor már a színeket is eltévesztette.
– Melyik férfi nem, ugyebár? – tette fel tréfálkozva a bizottság tagjainak a költői kérdést. Ám az orvosok egy cseppet sem találták szellemesnek ezt a bohókás frázist. Azóta mindenhová kizárólag lábbusszal járt.
Éjszaka szerette igazán koptatni a macskaköveket. Jules kávéházát szinte minden este útba ejtette. Fokhagymás kétszersültet fogyasztott, amelyre íncsiklandozó comté sajtot olvasztott a Le Petit Parisien konyhafőnöke. A kései kosztolás után pedig rendre elsétált a Cyrano bisztróba. A hely belső tere – amely úgy nézett ki, mint egy mámoros festő impressziója – 1914 óta nem változott. Itt csakis martini koktélt kortyolt jéggel és citrommal. Egy rész gin, öt rész vermut – legalább három pohárral –, és máris elviselhetőbb lett számára az élet. Ilyenkor szalonspiccesen andalgott a megszokott utcákon, ahová egykoron négy keréken szólította a munkája. Jellegzetes, bordó gombos nadrágtartójáról ismerték. Mindig inget és vasalt nadrágot viselt. Mindenkivel előzékenyen viselkedett. Még azokhoz az álmodozó csavargókhoz is volt némi kedves szava, akik néhány frankkal a zsebükben, hölgytársaság kíséretében vitették magukat, hogy pár röpke pillanat erejéig úrnak érezhessék magukat. François „Frank” Roletti őrmestert is ő szállította a bűntények helyszínére. Olyan dolgokat látott, amelyeket még a filmhíradók sem mutattak. Egyszer véletlenül egy olyan kanapén ülve várta a helyszínelés végét, amelyen előző éjszaka valaki kilehelte a lelkét. Roletti őrmester csak utólag mondta el neki, hogy a megszáradt foltok igazából vérnyomok. Az áldozat Valentin volt. A kisstílű hamisító, akit szabadulása után egyik elégedetlen kuncsaftja lőtt hátba. Egy férfi, aki pont azokkal a papírokkal bukott le a határon, amelyeket Valentintől vásárolt. A szélhámos egyedül élt, és úgy is halt meg. Temetésére is csupán Clément és Roletti mentek el. Azért az őrmester búcsúztatta, mert mielőtt legutóbb bevitte volna, koccintottak egy utolsót Jules kávéházában. Így volt ez valahogy. A koros autótaxis most is kijár hozzá, hogy olykor fejfája mellé tegyen egy szál virágot. Ha majd ő is meghal, akkor már senki sem lesz, aki odategye azt a hervatag virágszálat.
Idősen már Clémentet sem várta haza senki. Odavolt a feleségéért, de az Isten mintha még nála is jobban szerette volna, mert – a harmincadik házassági évfordulójuk napján – magához szólította. A szép korú taxist neje halála után a kályhában pattogó tűz látványa tudta igazán megnyugtatni.
– Ki kellene mennem hozzá megint a temetőbe… Bár tudom, hogy ő nem a sírban van, hanem a szívemben – mondogatta megannyiszor.
Azóta ő is közvetlen kapcsolatot ápolt Istennel. Hetente imádkozott. Annyit kért, hogy amikor végleg kilép a földi díszletek közül, a távozás pillanata ne fájjon. Egy szokásos andalító éjszakai sétája után aludt el örökre. Belefáradt az egészbe. Frank Roletti őrmester is előbb ment el, így már senki sem maradt, aki sírjára virágot tehetett volna. Sírásók temették el. Pap sem volt. Talán nem is igényelte volna, mert már ott lehetett Isten és a felesége jobbján, ahová titkon mindig is vágyott. Kivárta…
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. február 20-i számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.