Annus néni az alagsorban lakott egyszoba-konyhás lakásában. Szűkösen, de tisztesen, ahogy az egy elszegényedett magányos öregasszonyhoz illik. Délutánonként megitta a teáját, miközben úgy képzelte, nem egyedül van, hanem látogatóját kínálja, tessék aranyom, talán még egy kockacukrot?
A teakészlet volt egyetlen értéke, szülői örökség, porcelánból, a tálcán két csésze, egy kanna és cukortartó. Az utóbbi időben azonban köhögés kínozta, de orvoshoz nem ment, az orvos drága, mivel hálálkodna, ellesz ő ezzel a köhögéssel. Pedig a házban, épp fölötte, orvos lakott. Jó napot, nagyságos asszony, üdvözölte, amikor véletlenül találkoztak, hogy tetszik lenni? Köszönöm, mondta Annus néni, megvagyok, s köhintett egyet. Nem tetszik a köhögése, jegyezte meg az orvos. Semmi baj, mondta Annus néni, a tea jót tesz. Így is lett, főzött magának egy teát, látjátok, kedves csészéim, most megint hasznosak lehettek. A csészék virágai kacsintottak, a teától élénkebb lett a színük, szó szerint kivirágoztak.
Ám a köhögés nem csillapodott, kedves gazdánk, koccantak a csészék, nem volna mégis jó orvoshoz fordulni? Nehezen szánta rá magát Annus néni, de mikor már fojtogatóvá vált a köhögése, s újból találkozott az orvossal, megkockáztatta a kérdést, mitévő legyen mégis. Majd jövök, mondta az orvos, megvizsgálom Annus nénit.
A doktor rosszallóan rázta a fejét, miért nem tetszett korábban szólni, dorgálta, s előírta az orvosságot. Hogyan háláljam meg, tördelte kezét Annus néni. Semmi baj, intett az orvos, tessék bevenni az orvosságot, az lesz a hála, ha jobban lesz. De csak nem hagyta annyiban Annus néni, hiszen illendő megköszönni a segítséget. Mit szóltok, szép virágos csészéim, ezentúl a doktor urat szolgáljátok majd, ti köszönitek meg a törődést, többször is járt itt, én pedig bögréből is ihatom a teát. És szépen összecsomagolta egyetlen vagyonát, hogy majd odaadja, ha jön a doktor úr. Tetszik tudni, másként nem tudom meghálálni, fogadja el, kérem. Ugyan már, próbálkozott az orvos, nincs erre szüksége. De igen, erősködött Annus néni.
Így került a teakészlet az orvoshoz. Eltették a pohárszék egyik polcára, nehogy bármi baja essen, a többi csészéhez, pohárhoz, úgy vigyáztak rá. Annus néni pedig csonka bögréből itta ezentúl a teáját, amíg kórházba nem került. Ott is bögrében hozták a teát, de az valahogy nem ízlett már neki. Amikor az orvos érdeklődött a kórházban Annus néni iránt, közölték vele, a múlt héten halt meg. Ez szomorú, könyvelte el a hírt az orvos, s eszébe jutott a teakészlet. Ez minden, ami Annus néniből maradt.
Mikor később költözni készült az orvos, összecsomagoltak mindent, hogy épen vihessék a holmit. Ez majdnem sikerült is – a teakészletet kivéve. Épp kivették volna a pohárszékből, amikor kicsúszott a tálca, s eltörött a kanna. Nem olyan nagy baj, gondolták, úgysem használtuk, fölösleges volt, ezt már csak kidobni lehet.
Hogy vagy, koccant az egyik csésze, letört fülét fájlalva. Megvagyok, én csak megrepedtem, moccant a másik, de hol van a tálca. Darabokban, sóhajtott a törött fülű csésze, valahol már kidobták. Hát a cukortartó, érdeklődött a repedt csésze. Bizonyára ő is Annus néninél van, tűnődött a törött fülű csésze.
Ilyen az élet, jegyezte meg a repedt csésze. Szétszóródtunk, már csak mi emlékszünk önmagunkra. Láttam itt a szemétdombon újabb csészét is, jegyezte meg egyikük. Ó igen, az utódaink. Ők vajon emlékeznek ránk? Esetleg Annus nénire?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
