Annus néni az alagsorban lakott egyszoba-konyhás lakásában. Szűkösen, de tisztesen, ahogy az egy elszegényedett magányos öregasszonyhoz illik. Délutánonként megitta a teáját, miközben úgy képzelte, nem egyedül van, hanem látogatóját kínálja, tessék aranyom, talán még egy kockacukrot?
A teakészlet volt egyetlen értéke, szülői örökség, porcelánból, a tálcán két csésze, egy kanna és cukortartó. Az utóbbi időben azonban köhögés kínozta, de orvoshoz nem ment, az orvos drága, mivel hálálkodna, ellesz ő ezzel a köhögéssel. Pedig a házban, épp fölötte, orvos lakott. Jó napot, nagyságos asszony, üdvözölte, amikor véletlenül találkoztak, hogy tetszik lenni? Köszönöm, mondta Annus néni, megvagyok, s köhintett egyet. Nem tetszik a köhögése, jegyezte meg az orvos. Semmi baj, mondta Annus néni, a tea jót tesz. Így is lett, főzött magának egy teát, látjátok, kedves csészéim, most megint hasznosak lehettek. A csészék virágai kacsintottak, a teától élénkebb lett a színük, szó szerint kivirágoztak.
Ám a köhögés nem csillapodott, kedves gazdánk, koccantak a csészék, nem volna mégis jó orvoshoz fordulni? Nehezen szánta rá magát Annus néni, de mikor már fojtogatóvá vált a köhögése, s újból találkozott az orvossal, megkockáztatta a kérdést, mitévő legyen mégis. Majd jövök, mondta az orvos, megvizsgálom Annus nénit.
A doktor rosszallóan rázta a fejét, miért nem tetszett korábban szólni, dorgálta, s előírta az orvosságot. Hogyan háláljam meg, tördelte kezét Annus néni. Semmi baj, intett az orvos, tessék bevenni az orvosságot, az lesz a hála, ha jobban lesz. De csak nem hagyta annyiban Annus néni, hiszen illendő megköszönni a segítséget. Mit szóltok, szép virágos csészéim, ezentúl a doktor urat szolgáljátok majd, ti köszönitek meg a törődést, többször is járt itt, én pedig bögréből is ihatom a teát. És szépen összecsomagolta egyetlen vagyonát, hogy majd odaadja, ha jön a doktor úr. Tetszik tudni, másként nem tudom meghálálni, fogadja el, kérem. Ugyan már, próbálkozott az orvos, nincs erre szüksége. De igen, erősködött Annus néni.
Így került a teakészlet az orvoshoz. Eltették a pohárszék egyik polcára, nehogy bármi baja essen, a többi csészéhez, pohárhoz, úgy vigyáztak rá. Annus néni pedig csonka bögréből itta ezentúl a teáját, amíg kórházba nem került. Ott is bögrében hozták a teát, de az valahogy nem ízlett már neki. Amikor az orvos érdeklődött a kórházban Annus néni iránt, közölték vele, a múlt héten halt meg. Ez szomorú, könyvelte el a hírt az orvos, s eszébe jutott a teakészlet. Ez minden, ami Annus néniből maradt.
Mikor később költözni készült az orvos, összecsomagoltak mindent, hogy épen vihessék a holmit. Ez majdnem sikerült is – a teakészletet kivéve. Épp kivették volna a pohárszékből, amikor kicsúszott a tálca, s eltörött a kanna. Nem olyan nagy baj, gondolták, úgysem használtuk, fölösleges volt, ezt már csak kidobni lehet.
Hogy vagy, koccant az egyik csésze, letört fülét fájlalva. Megvagyok, én csak megrepedtem, moccant a másik, de hol van a tálca. Darabokban, sóhajtott a törött fülű csésze, valahol már kidobták. Hát a cukortartó, érdeklődött a repedt csésze. Bizonyára ő is Annus néninél van, tűnődött a törött fülű csésze.
Ilyen az élet, jegyezte meg a repedt csésze. Szétszóródtunk, már csak mi emlékszünk önmagunkra. Láttam itt a szemétdombon újabb csészét is, jegyezte meg egyikük. Ó igen, az utódaink. Ők vajon emlékeznek ránk? Esetleg Annus nénire?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.