Annus néni az alagsorban lakott egyszoba-konyhás lakásában. Szűkösen, de tisztesen, ahogy az egy elszegényedett magányos öregasszonyhoz illik. Délutánonként megitta a teáját, miközben úgy képzelte, nem egyedül van, hanem látogatóját kínálja, tessék aranyom, talán még egy kockacukrot?
A teakészlet volt egyetlen értéke, szülői örökség, porcelánból, a tálcán két csésze, egy kanna és cukortartó. Az utóbbi időben azonban köhögés kínozta, de orvoshoz nem ment, az orvos drága, mivel hálálkodna, ellesz ő ezzel a köhögéssel. Pedig a házban, épp fölötte, orvos lakott. Jó napot, nagyságos asszony, üdvözölte, amikor véletlenül találkoztak, hogy tetszik lenni? Köszönöm, mondta Annus néni, megvagyok, s köhintett egyet. Nem tetszik a köhögése, jegyezte meg az orvos. Semmi baj, mondta Annus néni, a tea jót tesz. Így is lett, főzött magának egy teát, látjátok, kedves csészéim, most megint hasznosak lehettek. A csészék virágai kacsintottak, a teától élénkebb lett a színük, szó szerint kivirágoztak.
Ám a köhögés nem csillapodott, kedves gazdánk, koccantak a csészék, nem volna mégis jó orvoshoz fordulni? Nehezen szánta rá magát Annus néni, de mikor már fojtogatóvá vált a köhögése, s újból találkozott az orvossal, megkockáztatta a kérdést, mitévő legyen mégis. Majd jövök, mondta az orvos, megvizsgálom Annus nénit.
A doktor rosszallóan rázta a fejét, miért nem tetszett korábban szólni, dorgálta, s előírta az orvosságot. Hogyan háláljam meg, tördelte kezét Annus néni. Semmi baj, intett az orvos, tessék bevenni az orvosságot, az lesz a hála, ha jobban lesz. De csak nem hagyta annyiban Annus néni, hiszen illendő megköszönni a segítséget. Mit szóltok, szép virágos csészéim, ezentúl a doktor urat szolgáljátok majd, ti köszönitek meg a törődést, többször is járt itt, én pedig bögréből is ihatom a teát. És szépen összecsomagolta egyetlen vagyonát, hogy majd odaadja, ha jön a doktor úr. Tetszik tudni, másként nem tudom meghálálni, fogadja el, kérem. Ugyan már, próbálkozott az orvos, nincs erre szüksége. De igen, erősködött Annus néni.
Így került a teakészlet az orvoshoz. Eltették a pohárszék egyik polcára, nehogy bármi baja essen, a többi csészéhez, pohárhoz, úgy vigyáztak rá. Annus néni pedig csonka bögréből itta ezentúl a teáját, amíg kórházba nem került. Ott is bögrében hozták a teát, de az valahogy nem ízlett már neki. Amikor az orvos érdeklődött a kórházban Annus néni iránt, közölték vele, a múlt héten halt meg. Ez szomorú, könyvelte el a hírt az orvos, s eszébe jutott a teakészlet. Ez minden, ami Annus néniből maradt.
Mikor később költözni készült az orvos, összecsomagoltak mindent, hogy épen vihessék a holmit. Ez majdnem sikerült is – a teakészletet kivéve. Épp kivették volna a pohárszékből, amikor kicsúszott a tálca, s eltörött a kanna. Nem olyan nagy baj, gondolták, úgysem használtuk, fölösleges volt, ezt már csak kidobni lehet.
Hogy vagy, koccant az egyik csésze, letört fülét fájlalva. Megvagyok, én csak megrepedtem, moccant a másik, de hol van a tálca. Darabokban, sóhajtott a törött fülű csésze, valahol már kidobták. Hát a cukortartó, érdeklődött a repedt csésze. Bizonyára ő is Annus néninél van, tűnődött a törött fülű csésze.
Ilyen az élet, jegyezte meg a repedt csésze. Szétszóródtunk, már csak mi emlékszünk önmagunkra. Láttam itt a szemétdombon újabb csészét is, jegyezte meg egyikük. Ó igen, az utódaink. Ők vajon emlékeznek ránk? Esetleg Annus nénire?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.